Azoknak, akik azt állítják, hogy a hagyományos politika nem hoz változást, a tizenöt éve az ENSZ által elfogadott millenniumi fejlesztési célok (Millennium Development Goals, MDG-k) hatásos cáfolatot adnak. Nem minden vált valóra, ami az MDG-kben szerepelt, és egy fejlődő ország sem fogja teljesen teljesíteni egyik célt sem az ez év végén lejáró határidőig, azonban jelentős előrelépést sikerült elérni. Több százmillió ember emelkedett ki a szegénységből, a gyermekágyi halálozás mértéke csaknem felére csökkent, és az iskolába járó gyerekek száma több millióval nőtt.
Most, hogy a világ a napokban elkötelezte magát az MDG-t felváltó fenntartható fejlesztési célok (Sustainable Development Goals – SDG-k) mellett, annak eléréséért jelentős önbizalommal kellene fáradoznia. A feladat az, hogy a globális célkitűzések terén még hatékonyabbnak kell lenni részben az elmúlt tizenöt év tanulságainak feldolgozásával.
Alapítványom, a jelenleg nyolc országban jelen lévő Afrikai Kormányzási Kezdeményezés a megvalósítási folyamatok fejlett rendszereit helyezi a szegénység csökkentéséhez és a fejlesztés elősegítéséhez szükséges változtatások középpontjába. Jól tudom, hogy a legnehezebb feladat a kormányok esetében – még a fejlett világban is – a feladatok rendszerezése, menedzsmentje. A politikai vezetők valódi kampányolóként versengenek a posztok elnyeréséért, amint azonban hatalomra kerülnek, rájönnek arra, hogy valójában igazi vezérigazgatóvá kell válniuk, ha azt akarják, hogy a politikájuk megvalósuljon.
A fejlődő országokban, ahol a politikai vezetőknek számos kihívással kell megküzdeniük, ezek a készségek még fontosabbak. A szükséges reformok gyakran radikálisak, népszerűtlenek és technikailag komplexek. A politikai vezetőknek elavult munkamódszerekkel kell megküzdeniük, illetve a problémák kezelésére vonatkozó megfelelő szakértelem hiányával is, amivel a fejlődő országok gyakran szembesülnek, kezdve az infrastrukturális fejlesztések finanszírozásától a nemzetközi beruházások vonzásáig.
Más szóval a kormányzati kapacitás és hatékonyság erősítésére vonatkozó koncentrált törekvések megfelelő kiegészítői lehetnek az SDG-knek. Ezt azonban a gyakorlati szempontok előtérbe helyezésével kellene végezni.
Először is azt kell felmérni, hogy az egy időben több feladat elvégzésére irányuló folyamatok (multitasking) egy bizonyos költségvonzattal bírnak. Az SDG-k 17 célterületet, illetve 169 konkrét teendőt tartalmaznak. Lehetővé kell tenni azonban, hogy a fejlődő országok kormányai prioritási sorrendet tudjanak köztük kialakítani.
Sierra Leonéban például az ebola utáni kilábalási terv az energetika, az agrárium és nem meglepő módon az egészségügy fontosságát hangsúlyozza. A nemzetközi közösségnek ezeken a területeken kell támogatnia a kormányzatot annak erőltetése helyett, hogy mind a 17 SDG-célterületen már elejétől fogva kezdődjön el a munka.
Másodsorban az nem elég, hogy egyszerűen csak egy jól kialakított fejlesztési agenda kerül elfogadásra, az állam- és kormányfőknek olyan módszerekre van szükségük, amelyekkel a célokat tervekké alakítják, és aztán biztosítaniuk kell, hogy ezek a tervek megfelelően megvalósuljanak.
Gondoljunk Guineára, ahol az Afrika Kormányzási Kezdeményezés szorosan együttműködik a kormányzat fő projekthivatalával. A team hatékony felügyelete olyan eredményeket ért el, mint a Kaléta városánál létesülő gát megépítése, amely az év végére 240 MW teljesítménnyel csatlakozik majd az országos energiahálózathoz.
Harmadsorban az SDG-k megvalósításához évente mintegy 11,5 ezer milliárd dollárnyi forrás szükséges. Hogy érezzük ennek az összegnek a nagyságát, a szubszaharai Afrika országainak összesített GDP-jének értéke mintegy kétezermilliárd dollár. Egyértelműen látszik, hogy a fejlesztések támogatásához szükséges finanszírozás és politika szélesebb koncepciójára van szükség.
A segélyek továbbra is fontosak maradnak, azok ugyanis olyan területeket is elérnek, ahová a magánfinanszírozás önmagában nem jut el. A fejlett világ felelőssége azonban az, hogy a segélyek nyújtásán túl is szerepet kell vállalnia: csökkenteni kell a kereskedelmet, a szakértelem és az innovációk elterjedését akadályozó tényezőket. A kulcsfontosságú dolog azonban az, hogy növelni kell a fejlődő országok kormányai által elérhető hazai forrásokat. A gazdasági növekedés élénkítését célzó beruházások munkahelyet és jövedelmet teremtenek, ami egyben növeli majd az adóbevételeket. Ezek szükségessé teszik, hogy a határokon átívelően új partnerség és kiterjedtebb együttműködés alakuljon ki. Ebbe beletartoznak a közös ötletek és a szövetségek kialakítása, illetve annak elfogadása, hogy a gyakorlati szempontoknak felül kell kerekedniük az ideológián.
Szerencsére a tizenöt évvel ezelőtti helyzethez képest a különböző technológiák – különösen a mobil technológia, amely még a fejlődő világban is egy egyszerű, az átlagemberek által elérhető technológiának számít – forradalmasíthatja a szolgáltatások nyújtását. Ez a folyamat már el is kezdődött, gondoljunk például a kenyai M-Pesa mobilpénz-szolgáltatásra vagy a nyugat-afrikai mHealth-re, amely az ebolajárvány kitörésekor bizonyította a benne rejlő lehetőségeket.
Az elmúlt tizenöt év tanulsága, hogy a szegénység felszámolása nem reménytelen ügy. A következő években az SDG-k közelebb vihetik a világot a siker felé, különösen, ha az új fejlesztési célkitűzésekkel párhuzamosan az azok eléréséhez szükséges kormányzati képességek erősítésére határozott törekvések irányulnak majd.
Copyright: Project Syndicate, 2015
www.project-syndicate.org
