Kilencévente robban ki válság, de nincs mit tenni: a krízis a globális gazdasági tevékenység elkerülhetetlen kísérőjelensége, amely súlyos költségekkel és borzasztó emberi szenvedéssel jár. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) nemrégiben tette közzé a krízisek természetét vizsgáló Összeomlás és feléledés (Collapse and Revival) című elemzését, amelyben Ayhan Cose, a Világbank és Marco Terrones, az IMF vezető kutatója az utóbbi ötven esztendőt összegezte.
A hatvanas évek óta lezajlott négy globális recesszió (1975, 1982, 1991 és 2009), valamint a növekedés érdemi lassulásával járó két közjáték (1998 és 2001) jellegzetességeit tanulmányozták. Az elemzés újdonsága abban ragadható meg az utószót jegyző Kenneth Rogoff harvardi professzor – az IMF volt vezető közgazdásza – szerint, hogy a ciklusokat globális szintre emeli, minthogy a nemzetgazdasági ciklusok elemzése lassan értelmét veszti. Ennek oka az, hogy a fejlett országok részesedése a világgazdaságból hatvan százalékra, hozzájárulása a globális növekedéshez pedig húsz százalékra esett, így a hatvanas évekhez képest is óriási változások mentek végbe az erőviszonyokban.
A vizsgált világgazdasági epizódokból jutnak arra a következtetésre, hogy a globális válságok kilencévente visszatérnek. Ám a 2009-es az elődeitől több ponton is érdemben eltérő jellemvonásokat mutat. Mélységében és hatásában inkább emlékeztet a múlt század nagy válságára, ezért kapta a nagy recesszió megjelölést. A nagy recessziót azonban nem követte nagy fellendülés a fejlett térségben, mint 1975 után minden más esetben. A fejlődő régióban viszont a felívelés jóval erőteljesebbnek bizonyult, ez is új jelenség. De az igazán riasztó fejlemény az, hogy miközben a krízis okozta károkat még nem sikerült kijavítani, már egy újabb recesszió fenyeget: a fejlett országok igen szerény növekedését immár a feltörekvő, fejlődő térség eddig biztató növekedésének a lassulása kíséri.
Négy tényezőben ragadják meg annak okát, miért a 2009-es válság lett a harmincas évek óta a legsúlyosabb. Először is a hanyatlás nemcsak a fejlett világra, hanem a feltörekvő és fejlődő gazdaságok felére is kiterjedt. Másodszor, a pénzügyi rendszerben keletkeztek a megelőző kríziseknél sokkal súlyosabb zavarok. Harmadszor, korábban nem észlelt mértékű bizonytalanság lett úrrá a piacokon. És a bizonytalanság nemcsak a piacok viselkedését jellemezte, hanem áthatotta a gazdaságok minden szereplőjét, hiszen nem lehetett tudni, a kormányok milyen válaszokat mennyi idő alatt adnak a kihívásokra. Végül: a korábbi esetekkel ellentétben eltérő pályára kerültek a fiskális és monetáris politikák. Az Egyesült Államokban bevetett költségvetési ösztönzés és nagyon laza jegybanki politika hamarabb hozott eredményeket magával, mint a szerényebb mértékben alkalmazott hasonló orvosság Európában. Emlékezetes, hogy a válság kirobbanása után a húszak csoportjában megegyeztek a nagy gazdaságok vezetői a kereslet élénkítéséről, ám piaci nyomásra és politikai korlátok miatt 2010-től egyre több ország kényszerült a fiskális élénkítés feladására, sőt kifejezetten megszorító módszerek alkalmazására. Ilyesmire korábban nemigen akadt példa. Emlékeztetnek a szerzők arra a vitára is, amely a gazdaságpolitikai pályákról bontakozott ki. Idézik Larry Summers volt amerikai pénzügyminisztert, aki szerint a válság kipattanása után élénkítő szándékkal elfutó költségvetési hiány és állami támogatás kevésnek bizonyult. Ezzel szemben Rogoff azzal érvel, hogy amíg a gazdasági szereplők nem szabadulnak meg a megnövekedett adósságoktól, addig nem is lesz látványos fellendülés. Kose és Terrones inkább azt mondja: egyelőre nem látni pontosan, vajon a fejlett országok a tartós pangás állapotába jutnak-e, vagy valóban magukhoz térnek. Hogy aztán tanulságokkal gazdagodva haladjanak a következő válság felé.
