Egészen a közelmúltig az európaiak kevés figyelmet szenteltek az EU-tagságról szóló brit népszavazásnak. Most, hogy a Brexit lehetősége reálissá vált, elkezdtek a brit kilépés potenciális következményein töprengeni. Ahelyett azonban, hogy komolyan számba vennék a kockázatokat, sokan úgy viselkednek, mint egy olyan nagy család tagjai, akik hamarosan elveszítik egy vagyonos hozzátartozójukat, és jóval a végrendelkezés elolvasása előtt lélekben már felosztották egymás között az örökséget.
Pontosan ez a helyzet Olaszországban, ahol sokan ölükbe hulló pénzesőt várnak a Brexittől amiatt, hogy így majd az erősen EU-párti miniszterelnök, Matteo Renzi mutathatja az utat a még mélyebb integrációt megvalósító Európa felé, amelynek központja a prosperáló Appennini-félsziget lenne. Az ilyen várakozások azonban jelentősen túlértékelik a Brexit kedvező hatásait az EU szempontjából, és nagyon alábecsülik a várható kockázatokat.
Először is, a Brexit esetén a Nagy-Britanniával való külkereskedelem megnövekedett költségei ártanának az olasz exportőröknek, miután a szigetország az olasz termékek jelentős importőrének számít. Ráadásul ez egy olyan időpontban történne, amikor Olaszország azzal küzd, hogy kilábaljon a II. világháborút követő időszak legsúlyosabb recessziójából. Az a sokak által képviselt várakozás, miszerint sem Nagy-Britannia, sem az EU nem fog kereskedelmi korlátozásokat bevezetni a másik féllel szemben, a legjobb esetben sem tűnik meggyőzőnek, ha figyelembe vesszük azokat a protekcionista tendenciákat, amelyek erősítették a brit euroszkepticizmust, illetve ha számba vesszük azt a lehetőséget, amely szerint az európai politikusok feltehetően megkísérlik majd elriasztani a többi EU-tagállamot a brit példa követésétől.
A Brexit jelentős pénzpiaci zűrzavart is okozna. Ezt a kockázatot is sokan alábecsülik, azt állítva, hogy ezen turbulenciák csak rövid ideig tartanának. Sőt néhány olasz közgazdász jelentős kedvező hatásokra számít a pénzügyi szektor esetében azzal, hogy London már nem lenne az eurótranzakciók fő központja, ami erősítené a kontinentális Európa pénzügyi központjainak, így például Milánónak a helyzetét. Ennek a nézetnek azonban ellentmondanak azok a történések, amelyeket a Lehman Brothers 2008-ban bekövetkezett csődje utáni pénzügyi és reálgazdasági összeomlás során lehetett látni.
Bár London globális pénzügyi központként már komoly komparatív előnnyel rendelkezett, a brit EU-tagság jelentősen erősítette helyzetét azzal, hogy London hozzáférést kapott az eurózóna pénzügyi infrastruktúrájához, az eurófizetési rendszerekhez. Emellett az a tény, hogy az Európai Központi Bank (EKB) swapline-megállapodást kötött az angol jegybankkal, tovább minimalizálta a likviditásszűke kockázatát.
Ha Nagy-Britannia kilép az EU-ból, a likviditási kockázatok az égbe szökhetnek, ami szükségessé teheti az EKB-s swapline-megállapodásra való támaszkodást, mint ahogy a Lehman Brothers csődje után az amerikai Federal Reserve-nek támogatnia kellett a dollárpiacot Európában az EKB-val kötött megállapodásokon keresztül. Egy ilyen helyzet kockázatai a brit pénzügyi szektor esetében még nagyobbak lennének, miután a származékos ügyletek piaca – amely a londoni pénzügyi tranzakciók nagy részét teszi ki – nagyon érzékenyen reagál a likviditási problémákra, és mivel a londoni euróalapú tranzakciók mértéke igen jelentősnek számít a brit GDP-hez viszonyítva. Továbbá azzal, hogy Nagy-Britannia elveszítené hozzáférését az eurózóna pénzügyi infrastruktúrájához, a Brexit a hatalmas devizanem-eltérés révén rávilágítana a pénzpiac törékenységére, ami potenciálisan pánikot okozna a befektetők körében. Ennek ismeretében jogosnak tűnik az a feltételezés, hogy a Brexit egy jelentős pénzügyi sokkot okozna.
Olaszország számára, ahol a bankszektornak még fel kell épülnie a pénzügyi válságból, egy ilyen sokk komoly pusztítást jelentene. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a munkanélküliség mértéke a fiatalok körében meghaladja a 40 százalékot, illetve a jövedelmek mértéke a 16 évvel ezelőtti szinten áll, akkor a „Római Európa”, amelyet néhányan vizionálnak, igen valószínűtlennek tűnik. Elvégre is, mennyi haszonnal járna, ha néhány további klíringházat sikerülne Milánóba csábítani, amikor a turbulens pénzpiacok növelik a banki hitelezés és az állampapírok felárát? Az a több százezer olasz fiatal, aki nemrégiben árasztotta el Nagy-Britanniát munkát keresve, profitál-e majd a Brexit kismértékű kedvező hatásaiból, ha arra kényszerül, hogy hazamenjen munkanélkülinek?
Mindezek azt mutatják, hogy egy jelentős végső kockázata van a Brexitnek. Ez pedig a veszélyes nacionalista üzeneteket hangoztató populista mozgalmak megerősödése. Vezetőik, akik régóta az EU-t teszik felelőssé Olaszország gazdasági bajaiért, biztosan megpróbálnák a Brexit következményeit arra felhasználni, hogy az embereket Európa ellen fordítsák.
Olaszország aligha húzna hasznot abból, ha marginálisan több befolyása lenne egy széteső EU-ban, még akkor sem, ha Milánóban néhány új pénzügyi szolgáltató jelenne meg, amelyek csak néhány száz pénzügyi szakembernek adnának munkát. Itt az idő, hogy az európaiak elkezdjék komolyan venni azokat a pénzügyi, gazdasági és politikai veszélyeket, amelyeket a Brexit valójában jelent. Máskülönben, amikor elolvassák elhunyt rokonuk végakaratát, arra a juthatnak, hogy nem kapnak semmit, és valójában csak tartozásokat örökölnek.
Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org
