A helikopterpénz költségei
A helikopterpénz alkalmazásának helyességéről hosszú ideje tartó vita átalakult, miután új ötletek láttak napvilágot arról, hogy az milyen formában valósítható meg. Ettől viszont az a nézet nem változott meg, hogy a helikopterpénz alkalmazása nagyon rossz ötlet lenne.
A gyakorlatban a helikopterpénz nagyban hasonlít a mennyiségi lazításhoz, vagyis ahhoz, amikor a központi bankok a másodlagos piacon állampapírokat vásárolnak, hogy ezzel pumpáljanak likviditást a bankrendszerbe. Ennek helikopterpénzes verziója pedig az lenne, amikor a központi bankok zéró kamatú állampapírokat vásárolnak, amelyeket soha nem fizetnek vissza, vagy azért, mert örökjáradékos kötvények, vagy mert mindig megújítják őket, amikor lejárnak.
Ez az, amit a japán jegybank most csinál. Ez az után következett be, hogy tekintélyes közgazdászok, köztük Brad De Long, a Berkeley professzora és Ben Bernanke, a Federal Reserve volt elnöke, éveken át az hirdették, hogy a helikopterpénz bevetésével fel lehet számolni a deflációt, amivel Japán évtizedek óta küzd. Az elgondolás szerint a költségvetési hiány monetizálásával a központi bank segít a kormányzatnak abban, hogy az növekedést erősítő beruházásokat tudjon finanszírozni, miközben biztosítja a deflációs folyamatok leküzdéséhez szükséges likviditást.
Ha ez túlságosan jól hangzik ahhoz, hogy igaz legyen, akkor az azért van, mert valóban ez a helyzet. Ahogy Milton Friedman gyakran mondta: a közgazdaságban nincs ingyenebéd.
Valójában jelentős veszteségeket okoz a helikopterpénz alkalmazása. A legfontosabb ezek közül az, hogy a korlátlan mértékű államadósságok monetizálásának lehetővé tételével aláássák az árstabilitásra és a stabil pénzügyi rendszere vonatkozó célkitűzések hitelességét. A helikopterpénz néhány pártolója – mint például Adair Turner, a brit pénzügyi felügyelet volt vezetője – azzal érvel, hogy ezt a veszélyt semlegesíteni lehet olyan egyértelmű szabályozással, amely korlátozza a monetáris és fiskális élénkítés használatát. Elméletben igazuk van. Kérdés, hogy az ilyen korlátozások politikailag reálisak lehetnek-e.
Az igazság az, hogy a központi bankoknak meg kell küzdeniük a függetlenségük megvédéséért, amint az államadósságok monetáris finanszírozásának tabuját megsértik. A politikusok nyomás alatt tartanák a bankokat, hogy ingyen segítsék elő a növekedést, különösen választások előtt. Még ha a központi bankok megőriznék is függetlenségüket, akkor is kétséges lenne, hogy képesek lennének fokozatosan – mondjuk – 2 százalékra emelni az inflációt, illetve arra, hogy aztán ezen a szinten is tartsák az áremelkedés ütemét.
A probléma az – ahogyan azt Friedman 1969-ben megállapította –, hogy miközben a helikopterpénz fokozza a keresletet egy gazdaságban, az nem élénkíti a kínálatot. Vagyis inflációt gerjeszt a helikopterpénz folyamatos, azok után is történő biztosítása, hogy egy gazdaság visszatért ahhoz a ponthoz, amikor a kereslet és a kínálat egyensúlyba kerül.
A fejlett országok még nem érték el ez a pontot, mivel a 2008-as globális pénzügyi válság következményei még mindig visszavetik a keresletet. Ahogy azonban az adósságleépítés folyamata befejeződik, és a hitelciklus megfordul, az inflációs nyomás valószínűleg újra megjelenik. A központi bankok ennek elfojtására irányuló törekvése pedig nagy költségekbe kerül majd a foglalkoztatás és a növekedés terén, ahogy az az 1980-as és 1990-es években történt.
A monetáris élénkítés minden formája – kezdve a mennyiségi lazítástól a negatív kamatokig – kockázatokat hordoz. A helikopterpénz alkalmazása azonban különösen veszélyes, nincsen olyan reális szcenárió, amelyben egy ilyen intézkedés ne balul sülne el.
Itt az ideje felismerni egyszer és mindenkorra, hogy a kormányzatok s nem a központi bankok a felelősek azért, hogy a kedvező befektetési feltételek, magas szintű oktatási rendszerek és nyitott versengő piacok biztosításával előmozdítsák a hosszú távú munkahelyteremtést és a növekedést. A monetáris politika döntéshozóinak meg kellene védeniük ezt a határvonalat, ami azt jelenti, hogy a helikoptereket nem engedik felszállni.
Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org
