Miután már csak fél év van hátra az új amerikai elnök és a kongresszus hivatalba lépéséig, eljött a szegényegeket segítő kormányzati programok újragondolásának ideje. Az amerikai kormányzat több mint 600 milliárd dollárt költ évente a szegényeket támogató programokra, ami az USA teljes GDP-jének mintegy 4 százalékát teszi ki. Ennek a kiadásnak a fele egészségügyi programokra megy el, a másik fele pedig különböző programokat, így az élelmiszerjegyek, a lakhatási támogatások, a jövedelemadó-könnyítés vagy a készpénztámogatás biztosítását finanszírozza.
A jelentős összeg ellenére a szegénységben élők aránya a hivatalos adatok szerint 15 százalékot tesz ki, ami hozzávetőleg az ötven évvel ezelőtti szintnek felel meg. A szakértők azonban abban egyetértenek, hogy a szegénységre vonatkozó kormányzati adatok nem tükrözik megfelelően az elért eredményeket, mivel a hivatalos statisztikák csak a készpénzjövedelemre fókuszálnak, és szinte az összes állami transzfert nem veszik figyelembe.
A szegények közül sokan kapnak támogatást a 65 éven felüliek és a fogyatékkal élők számára folyósított összegekből is. Miután az ezen programokra való jogosultság nem függ a jövedelemtől, így az ezen célokra elköltött összegek nem jelennek meg a szegényeket támogató kiadásokban. A szegényeket segítő jelenlegi megközelítést ezért meg kell reformálni. A sok egymást átfedő, de különböző jogosultsági alapon működő program nehezen teszi áttekinthetővé a juttatások rendszerét a rászorulók számára, illetve nem ösztönzi a munkavállalást, valamint szükségtelen költségeket ró az adófizetőkre.
A tíz jelentős rászorultsági alapon működő program közül a legnagyobbnak az élelmiszer-vásárlási támogatásokat finanszírozó segélyprogram (SNAP) számít. A mintegy 46 millió embernek, az amerikaiak egyhetedének nyújtott juttatások összesen évi 75 milliárd dollárba kerülnek. A széles körű alkalmazása ellenére a kormányzat becslése szerint a jogosultak csak mintegy 70 százaléka kapja meg ezt a juttatást.
SNAP-segélyre azok a háztartások jogosultak, amelyek jövedelme a szegénységi szint 130 százalék alatt van, ami azzal egyenlő, ha egy háromtagú család havi mintegy 1700 dollárral rendelkezik. Ha a család második felnőtt tagja is úgy dönt, hogy dolgozik, akkor az megszüntetheti a jogosultságot a juttatásra, így ez a program nem ösztönzi a munkavállalást, és csökkenti a munkabér révén megszerzett jövedelmek összegét. Habár a SNAP élelmezési program, az annak keretében biztosított, 130 dolláros átlagos havi juttatások összege jóval kevesebb annál, mint amennyit az alacsony jövedelmű háztartások élelmiszerre költenek.
Bill Clinton és a kongresszus által kialakított, a rászoruló családok átmeneti támogatási programja (TANF) megköveteli a jogosultaktól, hogy dolgozzanak, illetve egész életre szólóan 60 hónapban korlátozta annak folyósítási idejét. Ezen feltételek miatt az arra jogosult csalások kevesebb mint fele vesz részt a programban.
Miként kellene a szegényeket támogató programokat úgy megváltoztatni, hogy azok növeljék a programokra jogosultak részvételi arányát, és egyben a munkavállalás szempontjából nem jelentenek káros ösztönzőket? A jelentős figyelmet kapó feltétel nélküli alapjövedelem rossz ötlet. Eszerint minden háztartás (a 65 éven aluliak) elegendő pénzt kapna ahhoz, hogy a szegénységi szint felett maradjon, még akkor is, ha nincsen egyéb jövedelme. A folyósított összeg nem a háztartások jövedelmétől vagy vagyonától függne, hanem attól, hogy az adott háztartásban hány felnőtt és hány gyermek él.
Ez a feltétel nélküli transzfer az összes amerikait kiemelné a szegénységből, azonban nagyon sokba kerülne. Még ha ez a szegényeket támogató összes rászorultsági programot felváltaná is az egészségügyi programokon kívül, nettó költsége meghaladná az évi 1,5 ezer milliárd dollárt, vagyis a GDP több mint 9 százalékát. A deficit emelése nélkül ezen összeg fedezéséhez a személyi jövedelemadó mértékének duplázására lenne szükség. Vagyis a feltétel nélküli jövedelemtámogatás biztosan kudarc lenne.
A szegények támogatásának legjobb módja a negatív jövedelemadó, amelyet eredetileg mind Milton Friedman, a chicagói egyetem konzervatív közgazdásza, mind James Tobin, a Yale Egyetem liberális közgazdásza javasolt. Eszerint minden háztartás (a 65 éven aluliak) kapna egy meghatározott összeget, amellyel a szegénységi szint felett maradnának, ha nincsen más jövedelmük. A transzfer összege azonban fokozatosan csökkenne, ahogy az adott háztartás jövedelme emelkedik. Egy bizonyos szint felett az adott háztartás ugyanúgy fizetne jövedelemadót, ahogy most. E szint alatt viszont az „adó” negatív lenne.
Azt a szintet, amely mellett a transzfer csökken, úgy állapítanák meg, hogy az korlátozza a káros hatásokat, miközben garantálja a háztartások megfelelő életszínvonalát. A szegényeket támogató egészségügyi programok pedig folytatódnának. Miközben nincs tökéletes megoldás a szegénység kezelésének összetett problémáira, néhány megoldás jobbnak számít, mint mások. A negatív jövedelemadó lehet a legjobb módja a támogatási rendszer egyszerűsége és az inkluzivitás biztosításának és az adófizetői terhek kordában tartásának.
Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org
