A második világháború óta eltelt hét évtized a nemzetközi kereskedelmi megállapodások időszaka volt. A világ vezető gazdaságai folyamatosan kereskedelmi tárgyalásokat folytattak, két jelentős globális multilaterális megállapodást, az általános vám- és kereskedelmi egyezményt (GATT) és a Világkereskedelmi Szervezetet (WTO) létrehozó szerződést is megkötöttek. Ráadásul több mint ötszáz bilaterális és regionális kereskedelmi egyezményt is aláírtak, a legtöbbjüket azóta hozták tető alá, hogy 1995-ben a WTO lépett a GATT helyébe.
A 2016-os populista lázadás szinte biztosan véget vet a megállapodáskötések időszakának. Miközben a fejlődő országok valószínűleg kisebb kereskedelmi megállapodásokra törekszenek majd, addig a két jelentős tervezett megállapodás, a Csendes-óceáni Partnerség (TPP) és a Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség (TTIP) lényegében halottnak tekinthető, miután Donald Trump nyerte meg az amerikai elnökválasztást. De nem kellene bánkódnunk emiatt.
Valójában milyen célt szolgálnak a kereskedelmi megállapodások? A válasz egyértelműnek tűnik: az országok azért kötnek kereskedelmi megállapodásokat, hogy elérjék a szabadkereskedelmet. A valóság azonban jóval bonyolultabb. Nemcsak arról van szó, hogy a mostani kereskedelmi megállapodások sok más szakpolitikai területre is kiterjednek, gondoljunk például az egészségügyi és biztonsági előírásokra, a szabadalmakra, a szerzői vagy a befektetői jogokra. Nem egyértelmű az sem, hogy vajon ezeknek a megállapodásoknak sok közük van-e a szabadkereskedelemhez.
A közgazdászok a nagy országok esetében látják értelmét a kereskedelmi megállapodásoknak, mivel ezen országok manipulálni tudják a kereskedelem feltételeit, az általuk exportált és importált termékek világpiaci árait. Például az acélra kivetett importvámmal az USA csökkenteni tudja azt az árat, amelyért a kínai gyártók el tudják adni termékeiket. Vagy a repülőgépek exportjának megadóztatásával az USA meg tudja emelni a repülők külföldiek által megfizetett árát. Egy olyan kereskedelmi megállapodás, amely tiltja az ilyen típusú, a kereskedelmi partnerek kárára előnyt szerző intézkedéseket (beggar-thy-neighbor policies), minden országnak hasznos lehet, mivel annak hiányában mindenki rosszabbul járhat.
Nehéz azonban ezt a logikát összeegyeztetni azzal, ami a jelenlegi kereskedelmi megállapodások értelmében történik. Az USA importvámot vet ki a kínai acélra, de ennek mögöttes célja aligha az acél világpiaci árának csökkentése. Ha az USA megtehetné, akkor inkább a Boeingok exportját szubvencionálná, mintsem adóztatná. Valóban, a WTO szabályai tiltják az export szubvencionálását – ami gazdasági értelemben a kereskedelmi partnerek számára előnyöket hozó intézkedés (enrich-thy-neighbor policies) lehet –, miközben az export adóztatására nem alkalmaznak közvetlen tilalmat. Vagyis a közgazdaságtani törvényszerűségek nem segítenek a kereskedelmi megállapodások megértésében. A politika ebből a szempontból jóval többet segíthet: az acéltermékek és a repülőgépek terén érvényesülő amerikai kereskedelmi politikára talán jobb magyarázatot ad a politikusok azon törekvése, hogy segítsenek az érintett iparágakon – mindkettő jelentős lobbitevékenységet folytat Washingtonban –, mint az adott intézkedés átfogó gazdasági következményei.
A kereskedelmi megállapodások propagálói szerint ezek az egyezmények segíthetik visszafogni az említett költséges intézkedéseket azzal, hogy megnehezítik a kormányzatoknak, hogy különleges kedvezményeket biztosítsanak a politikailag befolyásos iparágaknak. Ennek az érvelésnek azonban nincs sok köze a valósághoz. Ha a kereskedelempolitikát jórészt a lobbi alakítja, akkor a nemzetközi kereskedelmi tárgyalások nem hasonlóképpen ugyanezen lobbinak vannak kitéve?
Az új kereskedelmi megállapodások a szellemi tulajdonjogra, a tőkeáramlásra és a beruházásvédelemre vonatkozó előírásokat tartalmaznak, és főként azért alakították ki őket, hogy profitot biztosítsanak vagy generáljanak a pénzintézetek és a multinacionális vállalatok számára – más legitim politikai célok kárára. A külföldi befektetőknek speciális védelmet nyújtanak ezek a szabályozások, amelyek gyakran szembekerülnek a közegészségügyi és környezetvédelmi előírásokkal. Megnehezítik a fejlődő országoknak a technológiához való hozzáférést, a volatilis tőkeáramlások kezelését és a gazdaságaik iparpolitikán keresztül történő diverzifikálását.
A politikai lobbi, illetve a speciális érdekek által irányított kereskedelempolitika önmagának ártó politikának tekinthető. A társadalmakon belüli hatalmi aszimmetriákat és politikai hibákat tükrözi. A nemzetközi kereskedelmi megállapodások csak korlátozott módon tudják a hazai politikai hibákat orvosolni, és néha még fokozzák is azokat. Az önmagának ártó politika kezeléséhez a hazai kormányzást szükséges fejleszteni, és nem nemzetközi szabályokat kell kialakítani.
Tartsuk ezt a fejünkben, amikor a kereskedelmi megállapodások korszakának elmúltát siratjuk. Ha jól irányítjuk saját gazdaságainkat, akkor az új kereskedelmi megállapodások nagyrészt feleslegesek lesznek.
Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org
