Az egész világ Törökországra figyelt a hétvégén, ahol április 16-án történelmi jelentőségű népszavazást tartottak. A győztes referendum célja az alkotmány módosításával az elnöki rendszer bevezetése volt, amelynek segítségével várhatóan 2019-től a török államfő kezébe kerül a végrehajtó hatalom. Ha korábban nem is, ezzel bizonyossá vált, hogy a modern Törökországot megteremtő Mustafa Kemal Atatürk óta senkinek nem volt akkora hatása az ország történelmére, mint Recep Tayyip Erdogannak.
[caption id="" align="alignleft" width="768"]
Recep Tayyip Erdogan Fotó: AFP[/caption]Bár nagyon sokan értelmezik az egyértelműen hatalomkoncentrációval járó lépést, illetve az elmúlt évek török külpolitikáját az Európai Unióval és általában a Nyugattal való „szakításként”, óvatosan kell bánnunk az ilyen narratívákkal. Kétségtelen, hogy a 2010-es évek közepe óta egyre több feszültség került napirendre a két fél között, gondoljunk csak a török demokráciát féltő európai nyilatkozatokra, a 2016-os puccskísérletet követő tisztogatási hullám elleni európai felszólalásokra, a szíriai kurdokkal kapcsolatok, amerikai–török vitákra vagy az oroszokhoz való közeledésre. Mindezek ellenére az európai–török szakítás nem áll egyik félnek sem az érdekében, éppen ezért nem is valószínűsíthető a népszavazást követően sem.
Minden politikai vitát félretéve ugyanis az európai–török gazdasági kapcsolatok megkérdőjelezhetetlenek. Az Európai Unió – az 1995-ben életbe lépett vámuniós megállapodás következtében – Törökország legfontosabb export- és importpartnere, amely majdnem a teljes külkereskedelem felét teszi ki. Az elmúlt másfél évtizedben Törökországba befektetett külföldi tőke körülbelül 85 százaléka nyugatról jött, 2015-ben pedig kétharmada Európából. Sem Oroszország, sem más harmadik fél nem tud alternatívát nyújtani. A török líra gyengülésével és általában a befektetői bizalom csökkenésével szembenézni kényszerülő ankarai kormány nem engedheti meg, hogy az európai szálat erővel szétszakítsa.
Ráadásul a hangos vagdalkozások ellenére a gazdaság mellett a NATO-tagsággal járó biztonságpolitikai kapcsolatok sem inogtak meg érdemben. Ugyan Törökország lemondott több kisebb projektben való részvételt, ezek alapvetően nem változtatták meg az ország irányultságát. Törökországnak továbbra is szüksége van a Nyugatra, ahogy a Nyugatnak is szüksége van Törökországra. Természetesen a politikai kapcsolatokban tapasztalt feszültségek létét nem tudjuk megkérdőjelezni, azok azonban minden jel szerint nem Törökország nyugati orientációjának teljes elvetéséből erednek, hanem két ezen kívül álló tényezőből. Egyrészt a 2015 nyarán rendezett választások óta – amikor az Erdoganhoz köthető Igazság és Fejlődés Pártja másfél évtized után először nem tudott többséget szerezni a törvényhozásban – a külpolitika teljes mértékben alárendeltjévé vált a kormánypárt belpolitikai céljainak. A folyamatos belső és külső ellenségképek gyártása (gondoljunk a kurdokra, rövid ideig az oroszokra, a puccs kitervelésével vádolt „güllenista” hálózatra vagy a népszavazás hajrájában az európai országokra) sikeres stratégiának bizonyult, hiszen Erdoganék először a 2015-ös novemberi választáson, majd a jelenlegi népszavazáson is elérték céljukat. E nyomás egyelőre lekerül Erdoganról, bár az EU-csatlakozási tárgyalások felfüggesztése elképzelhető a közeljövőben, ám ez a gyakorlatban már eleve nem halad előre.
Másrészről, ha egy lépést hátrább lépünk, azt láthatjuk, hogy a Közel-Keleten általános tendenciává vált a stratégiai kapcsolatok megkérdőjeleződése. A régióban annyi, egymással párhuzamosan folyó, önálló dinamikával rendelkező konfliktus alakult ki, hogy nagyon nehézzé vált két olyan szereplőt találni, akinek az érdekei ugyanazok lennének az összes konfliktusban. Épp ezért a stratégiai kooperációk helyett az eseti közös érdekeken alapuló korlátozott együttműködések sokkal hatékonyabbakká váltak a közel-keleti politikában. Törökország ehhez a helyzethez igazodva lazította fel nyugati kapcsolatait, de célja nem a fél évszázados külpolitikai orientáció megkérdőjelezése, sokkal inkább saját mozgásterének bővítése volt.
A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy a török–európai együttműködést már nem tekinthetjük automatikusnak: egyre tranzakcionálisabbá válik, elsősorban a közös érdekeken vagy egyéni érdekek cseréjén fog alapulni a kooperáció, és nem a közös értékeken vagy a bizalmon (illetve annak illúzióján). Ez már a gyakorlatban is érvényesült a 2016-os migrációs megállapodással kapcsolatban. A másik fontos tanulság Európa társadalma és döntéshozói számára, hogy a Törökországból érkező hírek, kijelentések kapcsán mindig válasszuk el egymástól a hangos retorikát és a tényleges gazdasági és biztonsági együttműködést. Vegyük tudomásul, hogy Európa nem jelent kizárólagos prioritást Ankara számára: nem cél, sokkal inkább eszköz a török érdekek érvényesítésére.
