Párizs visszatért

Fontos választások történtek az elmúlt héten Európában. Előbb csütörtökön az Egyesült Királyságban volt előrehozott alsóházi parlamenti választás, majd vasárnap Franciaországban tartották meg a törvényhozási választás első fordulóját. Úgy tűnik, hogy Európa második és harmadik legnagyobb gazdaságában a választók különböző irányú változásokra adtak felhatalmazást. Theresa May áprilisban azért kezdeményezett előrehozott választást, hogy meggyőző többséggel, azaz a Konzervatív Párt minél erősebb parlamenti felhatalmazásával tárgyalhasson a Brexit folyamatáról. Csakhogy az elmúlt hónapokban a szigetországi választók egy része mintha megriadni látszana az Európai Unióból történő kilépés várható következményeitől. A múlt heti választáson a Konzervatív Párt elveszítette abszolút többségét, és kisebbségi kormányzásra kényszerül, ráutalva a legnagyobb észak-írországi lojalista erő, a Demokratikus Unionista Párt (DUP) frakciójának külső támogatására.

Franciaországban viszont tarolt Emmanuel Macron köztársasági elnök alig egy éve létező pártja, a Köztársaság Lendületben (LREM). Ahhoz képest, hogy egy évvel ezelőtt még joggal lehetett tartani a mérséklődő stíluselemekkel kommunikáló, de azért továbbra is egyértelműen szélsőséges Marine Le Pen vezette Nemzeti Front radikális előretörésétől, Franciaország most inkább a liberális fordulat esélyére voksolt.

Eközben persze a választók kifejezték a hagyományos politikai elittel, illetve a baloldalt és a jobboldalt évtizedek óta vezető pártjaikkal szembeni elégedetlenségüket is. Macron politikai nézetei sok tekintetben emlékeztetnek a korábbi angolszász harmadikutas kísérletekre, és a francia államfő politikai kommunikációs stratégiája is inkább Bill Clintont, Tony Blairt vagy éppen Barack Obamát idézi. Az új elnök programjának középpontjában a munkanélküliség elleni küzdelem áll, és Macron valójában a francia szociális modell megújítására kért és kapott felhatalmazást. Egyrészt rugalmasabbá szeretné tenni a francia munkajogot, csökkenteni tervezi a munkavállalói járulékok mértékét, de készül a munkanélküli-segélyezés rendszerének reformjára és a nyugdíjrendszer átalakítására is.

Franciaország persze Európa egyik legnehezebben reformálható országa, ahol a szerzett jogok védelmében a különböző szociális partnerek rendkívül erőteljes ellenállást képesek kifejteni – olyankor is, amikor ez szakpolitikai nézőpontból egyértelműen rövidlátónak és irracionálisnak tetszik. Vagyis a reformprogram biztosan sok konfliktussal jár majd, és valójában már a részeredményeket is jelentős sikernek kell elkönyvelni.

Az mindenesetre biztató, hogy a francia szakszervezeti vezetők egyelőre támogatják a kormány egyeztetési stratégiáját a szociális partnerekkel, és Macron történeti léptékkel mérve is erős politikai vezetője lehet országának. Ezzel Franciaország, amely az elmúlt évtizedben Nyugat-Európa egyik avítt, a globalizációval lépést tartani képtelen, fokozatosan leépülő országára emlékeztetett, ismét visszatérni látszik Európa centrumába. Aligha véletlen, hogy kisebbségi kormányának megalakulása után Theresa May brit miniszterelnök is éppen Franciaországba utazott, hogy a francia köztársasági elnökkel egyeztessen Európa jövőjéről, benne az Egyesült Királyság szerepéről, illetve az EU-ból történő kiválásának folyamatáról.

De mit jelent ez a két választás Magyarországnak? Miután ezúttal Európa centrista erői látszanak megerősödni, várható, hogy az európai egység vesz új lendületet, miközben a nemzetek Európájának gondolata visszaszorul, legalábbis az Európai Unión belül. Németország és Franciaország megerősödő szövetségében az EU-n belüli pénzügyi transzferek kondicionális jellege lehet a kompromisszum, vagyis valószínű, hogy a nyugat-európai országok részéről a szegényebb EU-tagállamoknak nyújtott támogatásoknál a demokrácia és a jogállamiság szempontjai egyre erősebben számítanak majd. A megváltozott európai kontextusban a magyar kormány számára pedig egyre nehezebb lesz a különutas, unortodox megoldások elfogadtatása.