Izaura is harcolni fog a robotok ellen
Ha semmi se változik, akkor huszonöt év múlva kilencmillióan leszünk Magyarországon, ráadásul nagyon kevés fiatallal. 2000-ben 2,4 millió 16–29 éves fiatal volt hazánkban, most 1,7 millió. A kormány jól teszi, hogy ösztönzi a gyerekvállalást, de a 2,2 gyerek családonként, ami a reprodukcióhoz kell, az álom marad.
Az európai (és általában a világszintű) szabad munkaerő-áramlás miatt a legtehetségesebbek tízezrei máshol keresik boldogulásukat, ami, lássuk be, természetes. És mielőtt a nemzethalál vörösmartys váteszszerepével vádolnának, hadd szögezzem le: ez nemcsak Magyarország fejlődésének iránya, hanem (majdnem) minden európai országé. A gazdagabbak persze jobb lehetőségeket kínálnak. Ehhez járul hozzá az a tény, amely nem csak az Y és a Z generációra igaz: ha nem lenne kíváncsiság, még mindig nem találtuk volna meg Amerikát. No de nem baj, majd a robotok elvégzik a kieső fiatalok munkáját. Tényleg?
A másik fontos kérdés: itt tudunk-e tartani vagy ide tudunk-e vonzani tehetségeket? Az ázsiai, afrikai menekültek, akik elözönlötték Németországot, a Randstad felmérése szerint 87 százalékban analfabéták. A németeknek van pénzük, idejük kitanítani őket, nekünk – tartok tőle – nincs. Az átlagos magyar iskola teljesítménye, lássuk be, gyalázatos. Nem a PISA-teszt eredményein lovagolok, illetve azon, hogy tizenkét év nyelvtanulás után milyen kevesen beszélünk jól egy idegen nyelvet, hanem a tényleg legjobb magyar szokás szerint saját magunkon nevetek. Izaura kiszabadításáért is pénzt gyűjtünk – legalább jó szívünk van. Pedagógus feleségem pedig még az 5. osztályban is a kis- és nagybetűs írás szabályaival harcol csipet-csapatával. Csoportja a mai napig nem érti, miért rossz példa a csillagok és bolygók megnevezésére adott „Egri csillagok” megoldás.
Ezekkel a skacokkal rohanunk bele a mesterséges intelligencia világába.
A baj csak az, hogy az a munka, amelyet ők végeznének, az szűnik meg először. Eddigi összeszerelőüzem-státuszunk is érdektelenné válik, mert Kecskeméten robotok fogják összeszerelni a Mercedeseket (ha egyáltalán Kecskeméten, és nem megint Ingolstadtban), és mindez nem húsz év múlva lesz.
Ebben a pillanatban még ötezer új munkahelyről beszélnek a kecskeméti gyár második ütemének felépítésekor, de szinte biztos vagyok benne, hogy menet közben kevesebb lesz, amellett, hogy a gyár kapacitása nőni fog.
Az ipari robotok eddig ritka hollók voltak nálunk, mert olcsó munkaerőnk miatt a kezdeti beruházás nem kényszerítette ki az alkalmazásukat, mint Nyugat-Európában. A munka 9 eurós óránkénti összköltsége nemcsak az 50 eurós dán vagy német bérek mellett megalázó, hanem a régióban is alacsony. De leginkább az szomorít el, amikor a magyar vállalkozások, amelyek – tisztelet a kivételnek – eddig sem voltak a szabályos foglalkoztatás bajnokai, azon keseregnek, és szidják a kormányt, hogy mennyire megemelkedett a minimálbér, ezért prémiumot, cafeteriát csökkentettek. Tisztelettel kérem, legyen eszünk! Ha nem a vállalkozásunk produktivitásán dolgozunk, ha nem gondolkozunk a munka jobb szervezésén, a munkaerő képzésén, az automatizáción, a digitalizáción, akkor miben reménykedünk, milyen hosszú távú tervünk van? Mert az embereket meg kell fizetni: a bérköltség nőni fog. Fajlagosan mindenképp, még ha a jobb szervezésnek köszönhetően nem is lesz szükség annyi emberre.
A Randstad 2017-es felmérése szerint az emberek mindössze 13 százaléka gondolja úgy, hogy az automatizáció és a digitalizáció miatt elveszti az állását. Holott szinte biztosak vagyunk benne, hogy a következő húsz évben (vagy sokkal hamarabb) az állások fele megszűnik. Ne higgyék, hogy akik ma könyvelőként, vevőszolgálatosként, targoncásként, kamionsofőrként kezdik a pályát, mindannyian így is mennek nyugdíjba. Nyugat-Európában a magas költség, nálunk a munkaerőhiány kényszeríti ki a robotizációt.
Mit csináljunk tehát? Mit tegyünk az „izaurások” százezreivel?
1. Teljes gázzal az iskolák felé! Emeljük a pedagógusokkal szemben támasztott követelményeket (és ezzel párhuzamosan a bérüket), tanítsuk meg a gyerekeinket gondolkodni, és ne arra, hogy a földtani korszakokban milyen kőzetek keletkeztek! Gondoskodjunk arról, hogy a gyerekek a saját sebességük szerint haladjanak, mert különben nagyon hamar elvesztik a motivációjukat: a gyorsan haladók unatkoznak, a lassabbak kikapcsolnak, mert elvesztik a fonalat! A lassabban haladó, eddigi leszakadó izaurásokat türelmesen juttassuk el addig, hogy megtalálják a helyüket a modern világban. Egyik Workmonitor-felmérésünk szerint a magyarok 47 százaléka van felkészülve a digitalizált világra – az OECD 78 százalékos átlagával szemben.
2. Olyan ágazatokat támogassunk, amelyek léteznek még a 21. század végén is. A turizmus, a K+F, az IT, a modern mezőgazdaság, az oktatás, a magas hozzáadott értékű szolgáltatóipar sokáig jó üzlet lesz. Vonzzuk be, tartsuk itt jól fizető állásokkal a tehetségeket! Sajnos igazuk van az amerikaiaknak, amikor keményen szűrik a munkaerőt, amelyet beengednek az országba.
3. Harcoljunk a tehetségekért, tartsuk meg őket! Milyen okos a norvég állam, amikor a külföldi tanulmányt kifizeti állampolgárainak, szerződést kötve velük! Adjunk több ösztöndíjat határon belüli, határon kívüli magyaroknak! Csak maradjanak, jöjjenek ide.
Talán így nem leszünk egy szegény, üres nyuggerország, ahol csak a táj szép, és jó eltölteni egy hétvégét…
(A robotizáció és a munkaerőhiány ellentmondásairól szóló sorozatunkat Bod Péter Ákos, a BCE professzora [VG., jún. 29.] indította, majd Hujber Tibor, a Trenkwalder megbízott ügyvezetője [VG., jún. 30.] következett. Ezt követően Lovászy László, az ENSZ emberi jogi és foglalkoztatáspolitikai szakértője adott képet a globális folyamatokról [VG., júl. 4.].)
