Kéz a kézben az állami és a magánegészségügy?
Számtalan globális példa mutatja, hogy egy – a betegek igényeit teljes mértékben kiszolgálni képes – nemzeti egészségügyi ellátórendszer sem működhet sikeresen az állami és a magánellátás szimbiózisa nélkül. A felismerés ugyanúgy megtörtént az elsősorban magánbiztosítói befizetésekre és számla ellenében készpénzes fizetésre épülő amerikai, mint az alapjaiban állami finanszírozásra épülő németországi egészségügyben.
A jobbító intézkedések ellenére is szükséges további forrásokat allokálni a hazai közegészségügybe, hisz folyamatosan igény van infrastruktúra-fejlesztésre, eszközbeszerzésre, valamint a fizetések alacsony szintje miatt egyre nagyobb kihívást jelent a munkaerő megtartása és az utánpótlás biztosítása. Számos helyen rendezetlenek a betegutak, a páciensek időről időre elszomorító infrastruktúrával és leterhelt dolgozókkal találkoznak, s habár az utóbbi években sikerült csökkenteni a műtéti várólistákat, egyes diagnosztikai eljárásokra még mindig sokat kell várniuk a betegeknek, köztük olyanoknak is, akiknek épp időből van a legkevesebb.
Mivel a magyar állami egészségügyi ellátás több szempontból szűkös kereteken belül mozog, megfontolandó lehet, hogy – természetesen kifehérítve és szigorú ellenőrzésekhez, licencekhez kötve – itthon is nagyobb teret engedjünk a magánfinanszírozásnak.
Erre az ellátók (gyógyítók) és az ellátottak (betegek) oldaláról is van igény. Nem véletlen, hogy – elsősorban a kereslet vonatkozásában – az elmúlt évek alatt a köz- és a magánellátás mezsgyéjén kialakult egy fokozatosan bővülő szürkezóna. A lakosság körében megnőtt a magánegészségügyi szolgáltatások iránti kereslet, amellyel szemben a legfontosabbként támasztott elvárások a gyorsaság, a rugalmasság, az „emberségesebb” és „profibb” bánásmód. És persze a betegre szánt idő. Népszerűségét fokozza, hogy a lakosság egy jelentős része a magánellátáshoz az államilag finanszírozottnál magasabb színvonalú, jobb minőségű betegellátást társít.
Az elvárások azonban nem teljesülnek minden esetben. A magánegészségügyi szolgáltatók ugyanis nem egységes elvek alapján, hanem igen változatos formában működnek. Éppúgy megtalálható köztük az egy-egy szakterületre koncentráló kisebb lakásrendelő, mint a fekvőbeteg-ellátást – és ehhez kapcsolódóan szélesebb körű portfóliót – nyújtó magánklinika is.
A nagyobb mérettől haladva a kisebb ellátók felé jellemzően egyre kevésbé érvényesül a transzparencia, az állami ellenőrzés, a minőségbiztosítás, valamint a kiszámíthatóság, ami miatt sérül a betegbiztonság.
A magán- és közellátás viszonya tele van visszás gyakorlatokkal, melyeket leginkább feketézésként szoktak aposztrofálni. Tipikus példa: az orvos a „magánpraxisába” tartozó (zsebből zsebbe fizetett konzultációs díj ígéretével vagy átadásával oda azonnal bekerülő) betegét a közellátás kapacitásainak terhére, annak infrastruktúrájával, a várakozási sort megkerülve látja el, indokolatlan előnyhöz juttatva így a pácienst. És még tucatnyi ehhez hasonló példát lehetne hozni…
Van a szürkezónának egy további igen jelentős, negatív szakmai-gazdasági hatása is az ellátási rendszerre nézve, az úgynevezett „mazsolázás”. A magánszolgáltatók általában a könnyebb, gazdaságosabb beavatkozásokat végzik, a nehezebb és egyben drágább esetek kezelése pedig a közellátásra hárul. Nem ritka, hogy a rehabilitáció vagy épp a félresikerült kezelések helyrehozatala, rendbetétele hárul a közpénzen finanszírozott kórházakra, megterhelve az amúgy is számos problémával küzdő rendszert.
Igazságtalan lenne ugyanakkor elhallgatni, hogy a magánszolgáltatók térnyerésének pozitív hatásai is vannak: segítséget jelentenek a szakemberek itthon tartásában, tehermentesítik a közellátást, működésük által erősödik az ügyfélszemlélet az egészségügyben, továbbá a versenyhelyzet az ellátás színvonalának növekedését eredményezheti.
A két rendszer tehát most is egymás mellett él, nincs azonban metszetük a legális (fehér)zónában. A szabályozás miatt nem is lehet. Korábban a kórházak egy része, a szűkös erőforrásokat és a növekvő keresletet felismerve, szabad kapacitása terhére már nyújtott magánszolgáltatást. A többletbevételt a dolgozók megtartására, illetve az állami rendszerben biztosított betegek ellátásának fejlesztésére tudták fordítani. Sajnos a magyar biztosított betegek – a hotelszolgáltatást leszámítva – egy jogszabálymódosítás következtében már nem vehetik igénybe az állami kórházakban végzett magánellátást, holott ők ugyanúgy igényelnék e lehetőséget, mint a hazánkban gyógyulni vágyó külföldiek.
Nagyon fontos kitétel, hogy ezt a szolgáltatást csak szabad kapacitásaik terhére végezhetnék a kórházak, más szóval az ilyen tevékenység nem sértheti a magyar biztosított betegek állami ellátáshoz való hozzáférésének jogát. Következésképp egy intézmény működésénél az ellátott biztosított betegek számát – a szakmai megítélésen túl – kizárólag a számára megítélt finanszírozás szabhatja meg, nem pedig a betegektől különböző módon beáramló, zsebből fizetett pénzek.
A fenti lehetőség újbóli megteremtése azért is kívánatos, mert a köz- és magánellátás merev elválasztása nem tartható fenn sokáig. Az ideális az lenne, ha a két ellátási formát integrált módon, egységes egészségügyi struktúraként lehetne kezelni, egységes szakmai szabályrendszerrel, felügyelettel, minőségbiztosítással és informatikával. És ebbe beletartozik a magánellátás minőségbiztosítást és transzparenciát szem előtt tartó szigorú szabályozása mellett a közkórházakban térítés ellenében, színvonalas környezetben nyújtott szolgáltatások lehetőségének megteremtése is. Leginkább azért, mert mindezt a betegek ma már elvárják, illetve ez jelentheti számukra a legbiztonságosabb kiemelt ellátást.
