MMT- realizmus

A modern monetáris elmélet (MMT) potenciális áldás a gazdaságpolitikai döntéshozóknak? Vagy ahogy azt Kenneth Rogoff, a Harvard közgazdászprofesszora nemrégiben megfogalmazta: fenyegetést jelent a „teljes globális pénzügyi rendszer” számára, illetve a „jegybanki függetlenségről szóló következő csata” frontvonalának számít? Rogoffnál a fenyegetés részben abból a félelemből ered, hogy az MMT támogatói a 2020-as választásokon hatalomra kerülhetnek az Egyesült Államokban. Egyben számos olyan lényeges érvet is felhozott a kérdésről szóló vitában, amelyet az MMT mozgalom sok kritikusa oszt.

Először is, létezik az az érvelés – ahogy Rogoff megfogalmazta –, hogy az MMT arról szól, hogy „a Fed mérlegfőösszegét fejőstehénként használják a kiterjedt, új szociális programok finanszírozására”. Másodsorban Rogoff és az MMT más ellenzői erőteljesen elutasítják azt a nézetet, amely szerint – idézve Jerome Powell Fed-elnök szavait – „a deficit nem számít azon országok esetében, amelyek a saját valutájukban tudnak eladósodni”.

Mégis, ahogy Rogoff elismeri, „a Fed saját maga felelős (…) a mérlegének használata körüli összezavarodottságért”. Miközben Rogoff leszólja a Fed mennyiségi lazítását – beleértve a több ezermilliárd dolláros állami és magánadósság pénzügyi válság utáni felvásárlását –, azt is állítja, hogy a mennyiségi lazítás valójában nem működött, és nem azt, hogy az destabilizáló vagy inflációgerjesztő lett volna. Ebben a monetáris politikai kísérletben nem lát semmilyen fenyegetést a globális pénzügyi rendszer számára.

Hasonlóképpen, annak ellenére, hogy teljes mellszélességgel támogatja Powellt a deficit kérdésében, Rogoff az amerikai államadósság vonatkozásában visszatért az óvatos realizmushoz. Ahogy kiemelte, a mostani hosszú távú reálkamatok „a 2010-es szint mintegy felének felelnek meg, jóval alatta vannak annak a szintnek, mint amit akkor a piac előrevetített”. Továbbá elismeri, hogy az infláció alacsonyabban áll ahhoz képest, „amit bármilyen gazdasági modell előre jelzett volna”, miközben „az amerikai dollár egyre dominánsabbá vált a globális kereskedelem és pénzügyek terén”. Talán az amerikai államháztartási hiány mértéke egyáltalán nem ad közvetlen okot a pánikra?

Az MMT elsősorban nem szakpolitikai elgondolások gyűjteménye, ahogy azt az ellenzői gondolják. Ez az elmélet lényegében annak a leírása, hogy a modern hitelekre épülő gazdaság valójában miként működik, miként teremtődik és semmisül meg a pénz a kormányzatok és a bankok révén, és miként működnek a pénzpiacok. Maga az MMT sem új dolog: John Maynard Keynes művein alapul, akinek Értekezés a pénzről című, 1930-ban megjelent írása rámutatott arra, hogy a modern államok így működnek már több ezer éve.

Ebből kiindulva bizonyos egyszerű tények levezethetők. A kormányok a költekezés révén megteremtik a pénzt, az adózás révén pedig megsemmisítik. Emiatt egy nagy ország, amely a saját valutájában adósodik el, nem kényszerülhet csődbe. Ezért az USA nem Görögország, és nem lehet Venezuela vagy Zimbabwe sem.

Ez azt jelenti, hogy a deficit nem számít? Nem ismerek egyetlen olyan MMT-támogatót, aki ilyet állított volna. Az MMT elismeri, hogy a politika túlságosan terjeszkedő lehet, inflációt és árfolyam-leértékelődést okozhat, ami kívánatos vagy nemkívánatos is lehet. (A hiperinfláció azonban mumusnak számít, amelyet néhány MMT-kritikus elrettentő példaként hoz fel.)

Mi a helyzet a jegybanki függetlenség kérdésével? Rogoff nagyon komoly kérdésnek tartja a Feddel szembeni politikai fenyegetést. Ha azonban úgy írjuk le a Fedet, hogy van egy anyavállalata, az amerikai pénzügyminisztérium, akkor félrevezető képet ad a Fed és a kormányzat közötti aktuális kapcsolatról.

A Fedről szóló 1913-as törvény a jegybank vezetőinek hosszú mandátumot biztosít, és így függetlenséget is a végrehajtó hatalomtól, amelynek a pénzügyminisztérium is a része. A jegybanki vezetők nem az elnököt szolgálják, mint ahogy azt a pénzügyminisztérium vezetői teszik. A Fed emellett önmagát finanszírozza, ami függetlenséget biztosít számára a Fehér Ház költségvetési hivatalától is.

A Fed azonban nem független (sosem volt az) az amerikai kongresszustól. A Fedet rendszeresen felülvizsgálja a kongresszus, amit az 1978-as Humphrey–Hawkins-törvény is megfogalmaz, és részletezi a Fed árstabilitásra és teljes foglalkoztatásra vonatkozó híres kettős mandátumát.

Való igaz azonban, hogy ezt a felügyeleti jogkört lazán gyakorolja a kongresszus. Legalább formálisan azonban egyfajta kongresszusi útmutatás vonatkozik a Fedre.

Az MMT nem arról szól, hogy a kongresszus elrendeli, a Fed pedig „fejőstehénként használja a mérlegét”. Ehelyett az MMT azt ismerteti, hogy a monetáris műveletek valójában miként működnek, hogyan állapítják meg a kamatok szintjét, és milyen gazdasági jogkörökkel rendelkezik az amerikai kormányzat. Ehhez azonban annak felismerése szükséges, hogy a Fed kettős mandátuma nem üres szavak gyűjteménye, hanem olyasvalami, aminek a betartását rendszeresen és tartósan lehet és kellene biztosítani.

Vannak gyakorlati, közvetlen és reális módjai annak, hogy a politikusok megfeleljenek ennek a mandátumnak. Ezek alkalmazása erősítené az országot, és nem csődbe vinné, valamint – szemben az MMT ellenzőinek félelmeivel – a globális befektetők nem szabadulnának pánikszerűen az amerikai állampapíroktól és a dollártól.

Copyright: Project Syndicate, 2019

www.project-syndicate.org