Napjainkban éppúgy érvényes és betartandó a címben szereplő latin mondás, mint a régmúltban, amikor megfogalmazták. Vagyis minden tisztességes eljárásnak, vitának az az alapja, hogy ne csak az egyik, hanem mindkét felet hallgassák meg! A hazai újságok vitás kérdésekben sajnos ma is gyakran hajlamosak csak az egyik oldalt idézni, és annak a véleményét közreadni.
Az immár több évtizedes, a nagymarosi vízlépcsőről szóló döntés évfordulója kapcsán különösen szembeszökő ez a gyakorlat.
A megemlékezésre az adott alkalmat, hogy most harminc éve döntött Németh Miklós akkori miniszterelnök a csehszlovákokkal kötött, a Bős–Nagymaros-vízlépcső közös építéséről szóló szerződés felfüggesztéséről. Érdekes és tanulságos lett volna az évforduló kapcsán e lépés sokoldalú és az előítéletektől immár mentes értékelése, ám sajnos nem ez történt. Az egyik általam olvasott lapban például kizárólag a vízlépcső legádázabb ellenfelét kérdezik az ügy hátteréről, vízügyi és energetikai szakembert viszont még véletlenül sem.
A Duna Kör egykori prominense természetesen boldogan üdvözli, hogy sikerült a nagymarosi létesítményt lebontani. Egy körülbelül 85 százalékban kész létesítményt! Ráadásul emiatt súlyosan megromlott Magyarország viszonya északi szomszédjával, nemzetközi per is lett belőle, amit el is vesztettünk. Különböző okokból elveszített hazánk több milliárd dollárt is. Nem is szólva a vízügyi károkról, a dunai hajózás azóta is súlyos, vízi szállításunkat hátrányosan érintő gondjairól, az elmaradt energetikai haszonról, a Szigetközt megroppantó bajokról, de még arról is, hogy a tavalyi súlyos szárazság idején bekövetkező gondok a Dunán korrigálhatók lettek volna, ha megvan a vízlépcsőnk.
Miután a mai szakemberek közül egy sem volt, aki szóvá tette volna, érdemes megidézni korunk legnagyobb „vizes” alakját, a hazánkból a Kádár-korszakban elüldözött, tudósi rangjától a vagyonával együtt a rendszer által megfosztott, ám nemzetközileg annál elismertebb, világhírű mérnököt, dr. Mosonyi Emilt. Hosszú beszélgetésünkben anno kifejtette véleményét a nagymarosi vízlépcsőről – ez kötetben is megjelent. Mosonyi részletesen és alaposan válaszolt a Duna körösök vádjaira. Íme egy rövid idézet: „Ez a vízlépcső nem okoz semmiféle olyan környezeti kárt, amilyeneket ezzel kapcsolatban fölemlítettek, vagy éppenséggel katasztrofális jelzővel idéztek. Ezek nevetséges megjegyzések. Ilyen vízlépcsők az egész világon épültek és most is épülnek tucatszámra. A magyar közvéleményt e tekintetben teljesen félrevezették, amit nem vehetünk rossz néven, hiszen a magyar nép évtizedeken át el volt zárva. Ha valaki a Rajna mellett vagy Dél-Franciaországban a Rhone mellett vagy Ausztriában a Duna partján sétál, azt tapasztalhatja, hogy az ottani lakosok megbarátkoztak ezekkel a művekkel. (…) Márpedig minden új létesítménynél azt kell figyelembe venni, mi az előnyök és a hátrányok aránya.”
Fotó: MTI / Máthé Zoltán
A politikai törekvések által átszőtt, hisztérikus légkörben három évtizede azonban nem a műszaki (és gazdasági) tényezők kerültek előtérbe, hanem amit a mozgalmárok sulykoltak. A hangadók között volt filozófus, zongoraművész, geológus, filmrendező, akiket nem szakmai ismeretek, hanem érzelmek vezettek, és egyáltalán nem figyeltek a világhírű szakember fent idézett érvelésére. A végeredmény? Lebontottak egy 80-85 százalékban elkészült létesítményt. A magyar fél kezében volt a dunakiliti víztározó kulcsa. Eldobtuk. Nem lett hajózható a magyar Duna-szakasz, ezáltal a nemzetközi Rajna–Majna–Duna vízi út nálunk voltaképpen megszakad. Megromlott a viszonyunk északi szomszédainkkal. Ők egyébként azóta felépítették a maguk részét, és hasznot is húznak belőle. A nemzetközi pert, amelyet ők indítottak, elvesztettük. A magyar anyagi kár dollármilliárdokat tesz ki.
A nagymarosi műnek mintegy „melléktermékeként” 440 megawatt villamos teljesítményt tudtunk volna kinyerni, lényegében ingyen (persze nem teljesen ingyen, mert megfelelő beruházási többlettel jutottunk volna hozzá).
Amit viszont kvázi „ingyen” kaptunk volna, az a megtermelt energia lett volna. Ez egy atomreaktorunk akkori teljesítményével volt egyenlő (azóta, jelentős műszaki ráfordításokkal a paksi reaktorok teljesítményét feltornásztuk egyenként 500 megawattra). Vagyis a paksi atomerőművünk akkori teljesítményének negyedét kaptuk volna a vízlépcsőtől.
Az évfordulós megemlékezések seregnyi fontos tanulság levonására adnak alkalmat. Napjainkban ilyen tanulság lehet, hogy a mai ellenzék ismét egy nagy műszaki létesítmény elleni támadással próbál politikai haszonra szert tenni, amikor az atomerőművünk kapacitásfenntartását támadják. Nem vesznek tudomást arról, hogy egy modern társadalomnak alapvető létfeltétele a folyamatos és megbízható villamosenergia-ellátás. Ezt nem lehet politikai vagy érzelmi kérdésként kezelni, hanem kizárólag tudományos, műszaki, gazdasági, környezeti kérdésként. Komplexen, sok lépésben mérve, elemezve, megvitatva és visszacsatoltan vizsgálva szabad csak meghozni a döntéseket, nem jelszavakkal, érzelmekkel operálva, mint tette anno – nagyon nagy károkat okozva – a majdnem kész vízlépcső lebontását elérő Duna Kör.
