Miért támogassuk a kényszervállalkozókat?

A rendszerváltás alapjaiban változtatta meg Magyarország gazdaságának összetételét: az addig domináns állami tulajdonlást rohamosan lebontotta a privatizáció, a hirtelen megnövekvő vállalkozási kedvvel szétterjedt a vállalkozói szféra, ezáltal a vállalkozásindítás természetes folyamattá válhatott. A korszak munkaerőpiaci folyamatainak azonban akad egy ritkán emlegetett hozadéka, a kényszervállalkozói létforma.

Ők azok a vállalkozók, akik szinte csak és kizárólag a saját és családjuk megélhetését kívánják biztosítani, és akik jobb esetben azért kezdtek vállalkozásba, hogy az általuk elvégzett szolgáltatásról számlát tudjanak adni – tehát elsősorban munkahelyet kreáltak maguknak, nem céget. Ebből következik, hogy a kényszervállalkozók csak akkor fejlesztenek, ha feltétlenül szükséges, vagy ha a külső körülmények kikényszerítik a változást.

A helyzetükből fakad, hogy a befektetett szellemi, anyagi tőkét nem vagy csupán kevésbé kívánják jelentős haszonnal kamatoztatni. Továbbá a klasszikus értelemben vett vállalkozókra jellemző proaktivitás, a piac feltérképezése és az abból leszűrt következtetésekre alapozott befektetések vagy éppen a profit bizonyos hányadának visszaforgatása az esetükben teljes mértékben hiányzik. Emellett ritkán fejlődnek olyan szintre, hogy új munkahelyeket teremtsenek.

Státuszuk leggyakrabban korábbi munkáltatójuk gazdasági helyzetének megváltozásával, esetleg megszűnésével alakult ki, tehát azért kezdtek vállalkozásba, mert nem láttak más lehetőséget a bevételszerzésre. Ha megtehetnék, visszatérnének a munkavállalói szerepkörbe, szívesen élveznék az ebből fakadó előnyöket: a határozatlan idejű munkaszerződést, a pótlékokat, a túlórapénzt, a fizetett szabadságot és az egyéb támogatásokat. Azok a vállalkozók, akik a rendszerváltás idején léptek a kényszervállalkozás ösvényére, napjainkban jobb esetben élvezik egykori vállalkozói létük gyümölcsét, rosszabb esetben pedig a generációváltás időszakát élik meg.

Hosszú ideje megfigyelhető tendencia, hogy éves szinten több cég szűnik meg, mint amennyit alapítanak: idén eddig 21 ezer cégalapításra több mint 26 ezer megszűnés jutott a Nemzeti Cégtár adatai szerint. A megszűnések aránya arra enged következtetni, hogy jelentős részük a kényszervállalkozói körből került ki: a törlések leggyakoribb eljárási módja magasan a kényszertörlés (13 ezer), amelyet a felszámolás és a végelszámolás (5, illetve 6 ezer) követ. A hivatalból való törlési eljárással és a jogutóddal megszüntetett cégek száma elenyésző (alig több, mint ezer).

Úgy tűnik, tisztul a piac, a kényszervállalkozók közül is csak a ténylegesen életképesek maradnak fenn, vagyis azok, akik a vállalkozói létet nem állapotnak, hanem önálló szakmának fogják fel. Ebbe a csoportba azok tartoznak, akik miatt továbbra is érdemes odafigyelni a rétegre, ugyanis bennük megvan a potenciál arra, hogy kisvállalkozássá fejlődve szintet lépjenek, és idővel munkahelyet teremtsenek másoknak is. Magyarországon a vállalkozások több mint 99 százalékát a kis- és középvállalkozások adják, ezért egyértelmű, hogy a gyarapodó kényszervállalkozások is hozzájárulnak a gazdaság stabilitásához.

A vállalkozói készségek fejlesztésére számos módszer áll rendelkezésre: az önfejlesztésen túl vállalkozói képzések, régiós programok is elérhetők, amelyek kapcsolattartást, hálózatépítési lehetőséget biztosítanak, és segítséget nyújtanak az üzleti terv elkészítéséhez is. Különösen az utóbbi lehet kulcsfontosságú, ugyanis ezek a vállalkozások jóval sebezhetőbbek, mint a pár főt számláló kisvállalkozások – megfelelő tervezés és kellő rugalmasság hiányában a piac legkisebb megingása is érzékenyen érintheti őket.

Mindezek tükrében érdemes a megújulásra képes kényszervállalkozásokat a lehető legtöbb eszközzel támogatni – különösen az építőipar, a kereskedelem és a vendéglátás területén –, hiszen hosszú távon mindenki jól jár azzal, ha ezek a vállalkozások átlátható, nyomon követhető működésük révén elősegítik egy fehérebb gazdaság kialakulását.