Tíz év telt el azóta, hogy a Dubai World vezetői bejelentették: a befektetési vállalat nem tudja fizetni a tartozásait, partnereitől pedig fél év várakozási időt kért kötelezettségeinek teljesítésére. A 2007-ben kezdődő gazdasági világválság kontextusában a piaci megfigyelők nagy félelmekkel fogadták a híreket, nem alaptalanul:
A félelmek végül alaptalannak bizonyultak. Az Egyesült Arab Emírségek második legnagyobb, de legdiverzifikáltabb gazdaságával rendelkező tagállamát a föderáció legnagyobb gazdasága, Abu-Dzabi segítette ki. Pár héttel a bejelentés után a két emírség vezetői egy tízmilliárd dollár értékű pénzügyi csomagban állapodtak meg, amely levegőhöz juttatta nemcsak a befektetési vállalatot, hanem az azt birtokló dubaji kormányt is. Később a Dubai Worldnek sikerült megállapodnia a partnereivel az átstrukturálásról, és a világ megnyugodhatott.
A pénzpiacok szép lassan elfelejtették az ügyet (pontosabban más válságok kötötték le a figyelmüket), a felszín alatt azonban alapvető változások történtek:
Dubaj megsegítésével Abu-Dzabi gyakorlatilag politikai kontroll alá is vonta szomszédját, és megerősítette dominanciáját a föderatív intézményekben.
Mindezek lehetővé tették, hogy az Arab Emírségek a következő években keményvonalasabb külpolitikát folytasson, mind a 2011-ben kezdődő arab tavaszos események idején, valamint 2015-től az Irán-ellenes fellépésekben. Mindez az Abu-Dzabit vezető Nahján család érdekeit segítette, a külpolitikai döntéshozatalba a kompromisszumkészebb dubaji Maktúm família már szinte egyáltalán nem tudott beleszólni. A 2009-et követő időszakban – egy négyéves átmeneti periódus után – gazdaságilag is hasonlóan sikeres volt a föderáció: ma az Egyesült Arab Emírségek a Világbank szerint a világ tizenegyedik legjobb vállalkozási környezetét és a régió legjobb befektetési infrastruktúráját nyújtja.
Az elmúlt tíz év mérlege gazdasági és befektetési szempontból az egész Közel-Keleten nagyon hasonlít az emírségi folyamatokhoz. Első ránézésre sok minden nem változott:
a térség legtöbb állama továbbra is hátul kullog a kiszámíthatóságban és az átláthatóságban vagy éppen a korrupció elleni küzdelemben.
Számos ország ma is csak magas kockázat mellett javasolt befektetésre, a stabilabb belpolitikai rendszerű államok egy részére pedig a kevéssé hatékony gazdaságszervezés, az állami túlterjeszkedés és a versenyképesség hiánya jellemző. Ugyanakkor a felszín alatt számos fontos változás történt, s ha ezek stratégiai változást nem hoztak is a térség gazdasági fejlődésében, a befektetési környezetre nagy hatással vannak.
Ilyen fejlemény a politika erősödő dominanciája a gazdaság felett. Általános bölcsesség, hogy az üzlet mindig az első, de mintha ez a Közel-Keleten nem működne.
Bármennyire kecsegtető is a nyolcvanmilliós iráni piac, a tavaly bevezetett amerikai elsődleges és másodlagos szankciók elérhetetlenné teszik a nyugati tőke számára.
Katart a politikai feszültségek miatt Szaúd-Arábia, az Arab Emírségek, Bahrein és Egyiptom gazdasági blokád alá helyezte, megnehezítve az országba irányuló teher- és személyszállítást. Az algériai kormány – rezsimbiztonsági szempontok okán – minden gazdasági ösztönzőt figyelmen kívül hagyva továbbra is igyekszik megfosztani az országot a külföldi piaci szereplők jelenlététől. Szaúdi hercegek a török cégek bojkottjára szólítottak fel, miután szerintük Ankara rosszindulatúan lépett fel az ország ellen Dzsamál Hasogdzsi, a Törökországban megölt szaúdi újságíró ügyében. Mindezek azt mutatják, hogy a gazdasági érdek nem mindenható, a politikai megfontolások felülírhatják a tiszta haszonmaximalizáló magatartást.
Ezenkívül alapvetően alakította át a térségbeli gazdasági dinamikákat az olajár 2014-es bezuhanása és a korábbiaknál alacsonyabb szinten történő stabilizálása. Az esemény, amelyet sokan az olajtermelő államok aranykora végének tartanak, diverzifikációs törekvéseket indított be elsősorban a Perzsa (Arab)-öböl országaiban, az ilyen lépések pedig alapvetően jó befektetési lehetőséget teremtenek a külföldi vállalatoknak. A diverzifikáció mellett fiskális konszolidációs intézkedéseket is foganatosítottak ezek az államok, több kormány például az elmúlt években sikeresen bevezetett több új járadékot és a térségben eddig ismeretlen általános forgalmi adót. A lakosság elfogadta a magasabb adóterheket, bár a rendszeren van mit fejleszteni:
egy felmérés szerint az Arab Emírségekben 72 munkaórára, Szaúd-Arábiában 104 munkaórára van szükségük a vállalkozásoknak a vonatkozó adószabályok implementálására, ami továbbra is elmarad az európai uniós 52 órás átlagától. Az áfa bevezetését valószínűleg a személyi jövedelemadó fogja követni.
Mindezek következtében az elmúlt évtizedben teljesen egyértelmű tendencia volt az erősödő reformkedv, amely jellemzően a befektetési környezet javulásával járt. A nemzetközi közvélemény elsősorban Szaúd-Arábiára koncentrált, amelynek 2030-as nemzeti víziója egyebek között a külföldi tőkebefektetések vonzását helyezi a középpontba. Rijádnak van hova fejlődnie: a legtöbb megfigyelő szerint az ország a versenyképességi mutatóban messze le van maradva kis méretű szomszédjaitól, de akár olyan regionális versenytársaktól is, mint Tunézia. A monarchián kívül persze számos más állam is igyekszik vonzóbb befektetési célponttá válni – a Világbank adatai szerint csak az elmúlt egy évben a közel-keleti országok 70 százaléka foganatosított olyan reformintézkedést, amely az üzleti környezet javítását célozta.
Egy utolsó, a következő éveket is meghatározó folyamat lehet a konfliktusok utáni újjáépítések és fejlesztések megindulása. A kérdés egyelőre inkább elméleti, mint gyakorlati:
a két forradalmat átélő Egyiptomban és egy újabb polgárháborút átélő Irakban számos befektetési lehetőség materializálódott ugyan, a nemzetközi üzleti szereplők mégis csak nagyon óvatosan lépnek be ezekre a piacokra, hiszen továbbra is ki vannak szolgáltatva a terrorizmusnak és a nagyfokú állami korrupciónak.
Hasonló lehet majd a helyzet Szíriában is, ahol a gyakorlati aggályok mellett politikai és morális kérdések is felmerülnek a saját lakossága ellen vegyi fegyvereket is bevető Aszad-kormánnyal való együttműködésben. A magas kockázatvállalás mellett tehát továbbra is kompromisszumkészségre van szükség a közel-keleti piacokon való jelenléthez.
