Eljött már a fellendülés ideje?
A jelenlegi becslések szerint a 2020-as fekete év után 2021-ben általános fellendülés kezdődhet a világgazdaságban. Első ránézésre örömteli a hír: a becsült 5 százalék körüli növekedés az elmúlt húsz év (fogalmazhatunk persze úgy is, hogy a 21. század) eddigi legmagasabb éves bővülési üteme. A számok mögé nézve árnyaltabb a kép.
Kína a pandémia ellenére várhatóan csaknem 2 százalékos GDP-növekedéssel zárja 2020-at, 2021-ben már 8 százalékot meghaladóan bővülhet.
A nagyobb gazdaságok közül csak Törökország tudta még elkerülni a visszaesést, gyakorlatilag pozitív, nullszaldós – fél százalék körüli – tavalyi GDP-emelkedéssel. Az Egyesült Királyság, Japán, Olaszország, Spanyolország várhatóan csak 2023-ban éri el a 2019-es szintet. Mi valahol a középmezőnyben helyezkedünk el, a 2020-as 6,5 százalék körüli zsugorodással szemben 2021-ben 4-4,5 százalék körüli növekedés várható, a 2019-es szintet 2022-ben haladhatjuk meg.
Az EU-ban az ipari termelés tavaly év végére elérte/megközelítette a válság előtti szintet. A különböző szektorokat a járványhelyzet eltérő mértékben érintette. Ezek közül most csak a magyar szempontból két legjelentősebbet emelném ki. Tavasszal számos autógyár leállt, a termelés nullára csökkent, aminek hatása továbbgörgött a beszállítói lánc egészén.
Magyarország autóipari kitettsége viszonylag magas, a gépjárműgyártás önmagában a GDP 5 százalék feletti hányadát adja, a beszállítókkal, illetve a kapcsolódó szolgáltatásokkal együtt a kitettség 13-14 százalék.
A termelés teljes leállása tehát nagy veszteséget okozott, ami jelentős mértékben tükröződött a 2020. második negyedéves, 13,5 százalékos, év/év alapon számolt visszaesésben. A nyitás után fokozatosan növekedő termelés, az elhalasztott kereslet pótlása már érzékelhető mértékben javította a harmadik negyedéves számokat.
A legnagyobb pofont kétségtelenül a turizmus és a vendéglátás kapta, ahol a helyzet azóta sem javult. A nyári enyhítés után az előírások egyre szigorodtak, és a novemberi korlátozások következtében mára számos vállalkozás helyzete kilátástalanná vált. Magyarországon a turizmus az egyik sikerágazat volt 2020-ig. Özönlöttek a külföldi vendégek (bár a többségük Budapestre). Részben kormányzati intézkedések segítségével megújult a vidéki turizmus infrastruktúrája: új szállodák épültek, régieket renováltak, bővítettek, és a kapcsolódó programok, szolgáltatások is jelentős fejlődést mutattak, ami egy pozitív spirált indított be.
A turizmus – amely a magyar GDP 10,5 százalékát adja, de közvetett hatásait nézve szerepe e mértéknél jelentősebb – most gyakorlatilag a földbe állt.
Az utazási korlátozásokkal, az elmaradó turistákkal, a bezárt éttermekkel, kávézókkal, a törölt üzleti és magánrendezvényekkel mindenki szembesült. Ha ezt tovább bontjuk, látszik, hogy az átlagember számára elsőre nem feltétlenül nyilvánvaló hatások is vannak: kimutathatóan csökkent a sör- és az ásványvízfogyasztás, a szektor számos minőségi szállítója (bor, hús, sajt, zöldség, gyümölcs) piac nélkül maradt. Ezek a termelők nincsenek belistázva a nagy láncokba, értékesítési lehetőségeik jelentősen beszűkültek. Befagytak továbbá az idegenforgalom köré szerveződő szolgáltatások (turistaprogramok, idegenvezetők, szállodai karbantartók, tisztítók) is. Sőt, azoknak az elbocsátott dolgozóknak a keresete is hiányzik a piacról, akik nem tudtak más területen elhelyezkedni.
Tény, hogy egy szokásos válsággal ellentétben a turisztikai szektor gyakorlatilag azonnali kényszerű leállását nem a piac és a kereslet fokozatos összeszűkülése, hanem az adminisztratív intézkedések okozták. Ez azt is jelenti, hogy amikor a korlátozásokat feloldják, a visszarendeződés gyorsabb lesz, mint egy klasszikus válság után.
A leggyorsabban a vendéglátás hazai vendégekre fókuszáló része, illetve a belföldi turistákat megcélzó vidéki szállodák fognak lábra állni, a sor végén pedig a budapesti, belvárosi, alapvetően külföldi, azon belül is jelentős mértékben a tengerentúli turistákra fókuszáló szállodák lesznek. Ez utóbbi kategóriában még 2022-ben is eredménynek lesz tekinthető a nullszaldós működés. A fentiek tükrében érdemes még egyszer elővenni a makroadatokat, és magunkat elhelyezni a skálán.
A tavalyi második negyedéves év/év adat mutatja a tavaszi teljes leállás hatását, a harmadik negyedéves számokban már tükröződnek a nyári enyhítés, illetve a teljes lezárás utáni „hibrid” üzemmód eredményei.
A helyzetünk tehát európai összevetésben nem rossz, valamivel az átlag felett vagyunk. A „bezzegországként” kezelt Lengyelországgal való összehasonlítást nem tartom igazságosnak, tekintettel arra, hogy ott lényegesen kisebb a turizmus súlya, így érdemben kisebb a legnagyobb mértékben az idegenforgalmat érintő korlátozások hatása. Ugyanakkor ez a némileg biztató kép akkor igaz, ha a pandémiás helyzetben nem következik be tartósan kedvezőtlen fordulat, és a jelenlegi korlátozásokat belátható időn belül feloldják. Ennek esélyét az elmúlt hetek fejleményei (az újabb mutánsok és a vakcinák érkezésének elhúzódása) egyre csökkentik.
Az igazi kérdések – amelyekkel inkább előbb, mint utóbb átfogóan, globális szinten kell foglalkozni – a jelenlegi járványhelyzet strukturális okai, illetve az, hogy az alkalmazott tüneti kezelések (korlátozások, rohamtempóban kifejlesztett oltások) hosszú távon az igazi megoldást jelentik-e, és meddig terhelhető a társadalom tűrőképessége.
