Pályaorientáció: az öngondoskodás új formája
Tavaly mintegy 20 ezerrel kevesebben felvételiztek a magyar felsőoktatásba, felállítva ezzel az utóbbi 19 év negatív rekordját. Ha emellé figyelembe vesszük, hogy óriási a felsőoktatási lemorzsolódás aránya itthon, joggal merül fel a kérdés, hogy milyen megalapozottsággal döntenek a jövőjükről a hazai fiatalok.
Bár 2017-től minden középiskolában kötelező évente pályaorientációs napot tartani, ez az esetek többségében kimerül abban, hogy az éppen elérhető volt diákok, szülők vagy felsőoktatási intézmények képviselői bemutatják a saját szakterületüket.
Az sem készteti a diákokat mélyebb átgondolásra, hogy a felvételi rendszer szinte kizárólag az év végi jegyekből és az érettségi eredményekből összeálló pontszám alapján ítéli meg, hogy ki melyik szakra, intézménybe kerül be. Ezzel szemben például a nemzetközi ranglistákat vezető brit és amerikai egyetemeken a diákokkal motivációs levelet, esszéket íratnak, akár interjúzniuk is kell. Ezek során a jelentkezésük megalapozottságáról és arról kell meggyőzniük a felvételi bizottságot, hogy már a középiskolai évek alatt tudatosan készültek az adott szakon való továbbtanulásra.
A rendszer hiányosságai mellett rengeteg társadalmi berögzülés is nehezíti a pályaválasztás előtt álló fiatalok helyzetét.
Sokan például pusztán annak alapján választanak szakot, hogy melyik a kedvenc tantárgyuk a középiskolában. Ez első ránézésre logikusnak is tűnhet, ám az iskolai tudásanyag – azon túl, hogy általában elszigetelten vizsgálja az egyes tudományterületeket – ma már egyre ritkábban ültethető át konkrét szakmákra vagy pozíciókra. Arról nem is beszélve, hogy az egyes tantárgyak iránti érzéseinket nagyban befolyásolja a tanár személye, ez pedig már önmagában is könnyen téves döntéshez vezethet.
Az is jellemző, hogy a diákok múltbeli tapasztalatokra alapozzák pályaválasztásukat:
ha épp nem a szülők foglalkozását viszik tovább, akkor az ő, illetve tanáraik tanácsainak engedve hoznak döntést, és sokszor hagyományosan biztosnak, jól fizető szakmának elkönyvelt területekre – például orvos, jogász, közgazdász – adják be a jelentkezésüket.
Bár ezeket a tanácsokat kétségtelenül jó szándék vezérli, nem minden esetben van mögöttük a mai munkaerőpiac és az azt alakító trendek ismerete.
Olyan folyamatok bontakoznak ki a munkaerőpiacon, amelyek alapjaiban rajzolják át a pályaorientáció kereteit. Soha nem látott ütemben változnak a munkavégzés, pályaválasztás, -váltás körülményei a technológiai fejlődés következtében. Jól példázza ezt a World Economic Forum 2016-os kutatása: eszerint a ma iskolát kezdő gyerekek 65 százaléka olyan szakmában dolgozik majd, amely még nem is létezik. Ennek előfutárait már most láthatjuk: ha felmegyünk egy állásportálra, lépten-nyomon olyan pozíciókra bukkanhatunk, amelyekről tíz-tizenöt éve még nem is hallottunk.
A születéskor várható élettartam folyamatos növekedése pedig olyan alapvetőnek vett sémákat rúg fel, mint a tanulás–munka–nyugdíj szekvenciára épülő háromfázisú élet. Lynda Gratton és Andrews Scott 2016‑os könyve, a The 100 year life szerint a 2000-es évek elején, a nyugati világban született gyerekeknek már 50 százaléknál nagyobb esélyük van megérni a százéves kort – ehhez viszony gyökeresen újra kell gondolni az életük felépítését.
Hogyan kell ehhez alkalmazkodni? Az első lépés annak felismerése, hogy a pályaorientáció egész életen át tartó folyamat, amely a világ és önmagunk folyamatos vizsgálatán és megértésén alapszik.
Ez a lépés rögtön el is oszlatja azt a tévképzetet, hogy egy fakultációválasztás vagy továbbtanulási döntés visszafordíthatatlanul befolyásolja a diák jövőjét. Tényleg fontos döntések, érdemes tudatosan meghozni őket, de ahogy az autópályán, itt is van lehetőség arra, hogy visszaforduljunk a következő lehajtónál.
Ezek után minél több impulzusra lesz szükség. Fontos, hogy a továbbtanulással, a munka világával minél közvetlenebb kapcsolatban lévő tapasztalatokat gyűjtsön a diák. Legyen szó céglátogatásról, beszélgetésekről egyetemistákkal, különböző területeken dolgozó emberekkel vagy éppen szerepvállalásról szervezetek működését jól szimuláló, ezért az önismeret fejlesztésében segítő diákszervezetekben: ezek azok, amelyek tényleg segíthetnek a döntéshozatalban.
Végül, de nem utolsósorban a diákoknak és a szülőknek is fel kell ismerniük, hogy saját érdekük és felelősségük foglalkozni a fiatalok pályaorientációjával (és a szülőknek is a sajátjukkal, ám ez külön megér egy misét), és ezt minél hamarabb meg kell kezdeni. Olyan ez, mint az öngondoskodás: attól még, hogy az iskolában nincs erre külön tantárgy, nem íratnak belőle dolgozatot, mégis ez az egyik legfontosabb terület, amellyel a jövőnk sikerességét megalapozhatjuk.
