Bitcoin és fenntarthatóság

A bitcoinnal szemben visszatérő kritika, hogy rettenetesen energiapazarló. Annyi villanyáramot fogyaszt, mint egy egész ország, és közben csak néhány tranzakciót tud elszámolni másodpercenként. Pedig a kártyatársaságok kevesebb energia felhasználásával több tízezret is. Vajon a világnak az lenne a legjobb, ha lekapcsolnánk a legnagyobb kriptopénzt működtető hálózatot? A kérdés természetesen sokkal bonyolultabb annál, hogy egyszerű válaszokat adjunk.

Bármilyen energiafogyasztó eszközről is legyen szó, a fenntarthatósághoz való viszonyát két nézőpontból érdemes vizsgálni.

A működtetéshez szükséges energia termelése és felhasználása felől. A termelés lehetőleg megújuló energiából történjen, és jó lenne, ha azt valami értelmes dologra használnánk.

Kezdjük a bányászathoz használt áram eredetének vizsgálatával. Mivel a bányászat meghatározó költsége az áram ára, és a szükséges hardver rugalmasan telepíthető bárhova, ezért a bitcoin bányászok előszeretettel költöznek az olcsó áramot biztosító erőművek közelébe. Ezek pedig tipikusan megújuló forrásból működnek, többnyire vízerőművekről van szó.

A bitcoin bányászat általában olyan régiókban folyik, ahol a megújuló forrásból történő áramtermelés elképesztően magas.

Van azonban egy fontos kivétel, ahol a helyzet ennél komplikáltabb, pedig a bányászat kétharmada pont ott történik: Kína. A hatalmas ország délnyugati részében szintén olcsó vízenergiát használnak a bányászok, de bizony Belső-Mongólia és Hszincsiang tartományokban szén égetésével nyert piszkos áramot, amihez az állami dotáció miatt jutányos áron jutnak.

Nincsenek tökéletesen megbízható adataink a bitcoin bányászattal kapcsolatban, de a fentiek miatt nem meglepő, hogy még konzervatív becslések szerint is a tevékenység során felhasznált energia 30-40 százaléka megújuló forrásból származik. Ami némileg jobb, mint a világ áramtermelésén belül a megújulók részaránya. Ha csak az arányokat nézzük (és a mennyiséget nem), akkor a bitcoin bányászata még mindig zöldebb, mint összességében minden más, amihez áramot használunk.

Természetesen nagy hiba lenne a mennyiséget kihagyni a számításból. Hiszen ahogy fentebb már volt arról szó,

a kártyatársaságok kevesebb energia felhasználásával jóval több tranzakciót számolnak el. Ha pedig ugyanazt a feladatot töredék áramból is meg lehet oldani, akkor nem kérdés, hogy melyik a jó megoldás.

Csakhogy ezzel a költség-haszon elemzéssel az a baj, hogy körtét almával hasonlít össze.

A rettenetes mennyiségű áramot ugyanis a bitcoin nem önmagában arra fordítja, hogy tranzakciókat könyveljen el. Az elégetett villanyáram valójában a szuverenitását biztosítja.

Visszanézve a pénzek sok ezer éves történelmére látható, hogy uralkodók, királyok, császárok, diktátorok, kormányzók és elnökök mindig keresték és meg is találták annak a módját, hogy az erőforrásaik felett költekezzenek. Lehetett szó háború vagy fényűzés finanszírozásáról, kormányzati népszerűség vásárlásáról, az adóbevételek gyakran nem fedezték a kiadásokat. Ekkor élve a pénznyomtatás monopóliumával fedezetlen pénzkibocsátásba kezdtek.

Az aranypénz korában más fémekkel ötvözve rontották a pénzt, amely végül már csak nyomokban tartalmazott aranyat. Az aranystandard korában kitalálták, hogy a kibocsátott bankjegyeket nem is szükséges teljes egészében arannyal fedezni, elég csak részlegesen. Idővel a fedezeti arány is egyre csökkent. A világjárvány korában kitalálták (közel sem először), hogy a jegybank pénzt nyomtat a semmiből, amit a kormányzat elkölt.

A bitcoin esetében azonban nincs olyan előjog, rang vagy pozíció, amivel ezt meg lehetne tenni. Az előre lefektetett szabályai szerint működik, amit senki sem tud módosítani vagy manipulálni. Így

biztosak lehetünk abban is, hogy nem keletkezik 21 millió bitcoinnál több.

Ez hatalmas érték, de ára van, ami a felhasznált villanyáram mennyiségében jelentkezik. Ha valaki manipulálni akarná a bitcoint blokkláncát, akkor egyedül több áramot kéne elégetnie, mint az összes többi bányász együttvéve. A szuverenitást tehát végső soron az biztosítja, hogy egy szűkös erőforrásból, mint a villanyáram, szignifikáns mennyiséget fordítunk a működtetésére.

Erős meggyőződésem, hogy a bitcoin a világ olyan fontos problémáját oldja meg, aminek magas az alternatív társadalmi költsége. Segíthet még az értékítéletünkben, ha perspektívába helyezzük a felhasznált áram mennyiségét. Jelenleg ugyanis közel kétszer ennyi áram folyik el az elektromos hálózatra csatlakoztatott inaktív háztartási eszközeinken (mosógép, mikrohullámú sütő, telefontöltő, és még sorolhatnánk) keresztül.

Ha a világnak megér ennyi elherdált áramot a kényelem, hogy töltés után nem húzzuk ki a konnektorból a telefontöltőnket, akkor nem kérdés, hogy a bitcoinhoz felhasznált energiát értelmes célra fordítjuk-e.

A manipulálhatatlanság problémáját ugyanakkor talán ügyesebben is meg lehetne oldani. A bitcoin az elégetett áramra alapozott Proof-of-Work (PoW) konszenzus mechanizmust használja, de sok kriptopénz az energiatakarékos Proof-of-Stake (PoS) mechanizmussal működik. Hihetőnek tűnik, hogy PoS használatával is megoldható egy kriptopénz szuverenitása, de észben kell tartani, hogy elméleti okokból fakadóan szükségszerűen sérülékenyebb megoldást jelent, mint a PoW. Egy olyan világban azonban, ahol a fenntarthatóság egyre erősebb szempont, talán elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb ezeket a kriptopénzeket fogják magasabbra értékelni. Elvégre az értéküket a társadalmi konszenzus határozza meg.