Április és június között az a jegybanki célsáv fölött, 5 százaléknál is magasabban alakult. Történelmi távlatban ez nem kiemelkedő, de már elszoktunk az ilyen magas inflációs szinttől. Júliusban a pénzromlás mértéke lassulhatott, azonban így is meghaladhatta a 4 százalékot. A néhány hónapig tartó 5 százalék feletti infláció önmagában még nem okoz gondot, tartóssá válása azonban már igen, hiszen ha beépül a várakozásokba, akkor nehéz letörni. Szintén problémás, hogy
a magyar infláció tartósan a legmagasabbak között van az Európai Unióban.
Ahhoz, hogy megértsük az infláció letörésének lehetőségeit, először számba kell vennünk, hogy mely tényezők járultak hozzá ahhoz, hogy a néhány évvel ezelőtti nullaszázalékos inflációtól eljutottunk az 5 százalékot meghaladó rátáig. Nem lehet egyetlen tényezőt kiemelni, több tényező együttes hatása jelenik meg: egyedi hatások (a dohánytermékek jövedéki adójának az által előírt emelése, a bázisidőszakban alacsony üzemanyagár, a korlátozásokat elszenvedő ágazatok igénye az elmaradt bevételek részbeni pótlására, valamint a kínálat csökkenése) és tartósabb hatások (magas kereslet, gyenge forintárfolyam, emelkedő külső infláció) egyaránt.
A Magyar Nemzeti Bank az elmúlt években ultralaza monetáris politikát folytatott, a kamatokat alacsonyan tartva segítette a gazdasági növekedést. Ez előidézte a forint gyengülését, amely az inflációra is hatással van. A forint további gyengülésének megakadályozására az MNB már 2020-ban szigorításba kezdett – bár ekkor még nem látványosan és nem konvencionális lazítással összekapcsolva, 2021-ben a növekvő infláció nyomán azonban már határozottabban.
Az MNB elsődleges célja a 3 százalékos infláció elérése középtávon, illetve rövid távon az infláció 2 és 4 százalék közötti sávban tartása, így érthető, hogy a jegybank megkezdte a kamatemelést.
Ennek makrogazdasági szinten előnyei és hátrányai egyaránt vannak: a magasabb kamatláb a drágább hiteleken keresztül hűti a gazdaságot, a forint gyengülésének megállítása pedig (esetleg erősödésén keresztül) javítja a kkv-k helyzetét.
Elegendő-e, ha az MNB a fékre lép, és folyamatosan emeli a kamatot? Amint a fentiekben láttuk, nem csak egy tényező játszik szerepet az inflációban, ezért a kordában tartásánál érdemes további tényezőket is figyelembe venni. Ahogy az MNB-nek nem fő feladata a válság gazdasági kezelése, és mégis tett érte, úgy a kormánynak sem feladata az infláció letörése, mégis tehet érte.
A kormányzat az inflációra több tényezőn keresztül tud hatni: egyes termékek adótartalmának változtatásával, hatósági árak segítségével és az aggregált kereslet befolyásolásával. Az áfakulcs csökkentése valamennyire fékezhetné az inflációt, de ez adózási szempontból nem hatékony intézkedés, csak átmeneti hatása van, a tartós inflációs folyamatokat nem befolyásolja, ellenben a költségvetési hatása jelentős. A hatósági árak az elmúlt időszakban mérsékelték az inflációt, gondoljunk a rezsicsökkentésre vagy a hatósági árak befagyasztására. A lehetőségek azonban végesek. Az aggregált kereslet befolyásolása már sokkal hatékonyabb eszköz lehet: ha az állam keresletet teremt, az részben inflációt okoz. Ennek megfelelően az expanzív fiskális politika, a jövő évre tervezett magas költségvetési hiány serkentőleg hat az inflációra. Így, ha a gazdaság újraindulása az idei évben jól halad, akkor érdemes lehet a jövő évi költségvetést az infláció szempontjából átgondolni és a kiadásokat némileg (például a hiányt 4–4,5 százalék közé csökkentve) visszafogni.
Szintén befolyásolja az inflációt a bérek alakulása. Erre a kormányzat a és a garantált bérminimum emelésével tud hatni. Félő, hogy ha egy lépésben túl nagy mértékű a minimálbér-emelés, annak rövid távon erős inflációs hatásai lennének, vagyis az erre vonatkozó tervekben ezt is figyelembe kell venni: olyan mértékű és ütemezésű minimálbér-emelést kell meghatározni, amely érdemben segíti a reálbérek emelkedését, de a vállalatokat nem kényszeríti túlzott áremelésre. Az infláció féken tartása tehát többszereplős feladat, még ha az elsődleges felelősség a jegybanké is.
