Minden este legalább három, időnként négy elektronikus készüléket kapcsolok a hálózatra: töltöm az akkumulátoraikat. Egyenként kicsi ugyan a fogyasztásuk, ám ma már egyre többen teszik ugyanezt, tehát kezd erősen számítani. E műveletnek kettős a távlati jelentősége: egyrészt drámai sebességgel szaporodnak az akkumulátorokkal működő eszközeink, másrészt, ebből következően, drámai módon nő a villamosenergia-fogyasztás is.
Hatalmas jelentőségű az a törekvés a klímaveszélyt leküzdeni hivatott nagy zöldtervekben, hogy alig három évtized múlva, 2050-re már nulla legyen világunkban a szén-dioxid-kibocsátás. Erről szólnak a nemzetközi klímabizottság (IPCC) által hirdetett elképzelések éppúgy, mint az amerikai szupermilliomos Bill Gates most megjelent könyve (magyar címe: Hogyan kerüljünk el egy klímakatasztrófát).
Jelentős technológiai fejlesztéseket, ezeket alátámasztó tudományos munkákat, hatalmas tőkeráfordítást, nem kevésbé nagy horderejű társadalmi összefogást, sőt új magatartásformák elterjedését igényli ez az igencsak szűk határidejű cél.
Kezdjük mindjárt az elektronikus-digitális eszközök és főleg a járművek lelkével, az akkumulátorokkal. Kétségtelen, hogy ezek ára hatalmasat esett – csak az elmúlt évtizedben mintegy 80 százalékkal –, amit főleg a technikai fejlesztések mozdítottak elő.
Csakhogy ezzel együtt a beléjük épített anyagok iránti kereslet is nagy léptékben nőtt. Szakértők kimutatták, hogy az egyik alapelem, a lítium iránti kereslet a világban már évtizedünk második felére több mint kétszeresen meghaladhatja a lehetséges kínálatot. Nagy tehát a tolongás új lelőhelyekért. Fontos momentumnak látszik, hogy Afganisztánban hatalmas lelőhelyek találhatók ezen értékes anyagokból. Persze a kiaknázásuk már újabb fogas kérdés, hiszen az új bányák nyitása, a hozzájuk szükséges infrastruktúra kiépítése, a dolgozók betanítása évtizedes nagyságrendű feladat. Mindez a terrorfenyegetettség árnyékában. Sokatmondó jelenség, hogy Kína máris magas kormányzati szinten fogadta a tálib vezetőt.
Kétségtelen, hogy a megújulókkal, elsősorban széllel és napsugárzással működő erőművek már most nagy lehetőségeket ígérnek. És nagy problémákat is. Elsőként az építésükhöz használt anyagokból az ellátást kell megoldani. Gondoljuk csak el: egyetlen modern szélrotorba mintegy száz darab, különleges anyagokból készült mágnest kell beépíteni, és rengeteg rezet. Hasonlóan különleges anyagokat igényelnek a napsugárzást villamossággá átalakító napkollektorok és napelemek. Ehhez járul a távvezetékrendszerek és a hálózati irányítórendszerek megújítása is. A tekintélyes IEA (Nemzetközi Energetikai Ügynökség) idén közreadott tanulmánya igencsak figyelemreméltó adatokkal szolgál.
Ahhoz, hogy a kitűzött kibocsátáscsökkentési célt elérjük, már évtizedünk végére meg kell négyszerezni a szél- és naperőművek építését, az újonnan vásárolt autók 60 százalékának elektromos hajtásúnak kell lennie (ami jelenleg 5 százalék).
Az akkumulátorokhoz, a mágnesekhez egyre növekvő mennyiségben kell a jövőben kobalt, nikkel és persze lítium, vagy az olyan ritka anyag, mint a neodímium. Nagy gond, hogy ezek többnyire kevéssé fejlett és/vagy rémes diktatúrákban találhatók nagyobb koncentrációban. Lehet persze új bányákat nyitni és a meglévőket bővíteni.
Mindehhez – éppúgy, mint a meglévő villamos hálózatok modernizálásához és kiterjesztéséhez, új gyárak létesítéséhez – igen nagy és lehetőleg koncentrált tőke kell. Nem kevésbé lényeges tényező a bürokratikus időhúzás csökkentése a szükséges engedélyek beszerzése során.
Meglehet, kevésbé tárgyalt kérdés a földterületé, de ahogy hatalmas léptékben terjednek a szél- és naperőművek, ez a probléma is erősödni fog. Ezeknek ugyanis fajlagosan, vagyis a megtermelt energiához képest, többszörös a területigényük akár a hagyományos – és a jövőben sorra megszüntetendő – fosszilis (szén olaj, gáz) üzemű, akár a már most is egyre nagyobb jelentőségű atomerőművekhez képest.
Mindezek a problémák természetesen erősen meghatározzák a társadalmi reakciókat is. Már most is erős ellenállás tapasztalható nem is egy helyen az új bányák nyitása vagy a nagy területigényű szél- és napfarmokkal szemben. Ez a tényező nagymértékben javítható oktatással és felvilágosítással.
Márpedig a zéró kibocsátásra megcélzott (előírt?) határidő, vagyis 2050 igencsak közel van. Közben kisebb, helyi – ne adj isten nagyobb – háborúk, puccsok, politikai változások és váltások serege gátolhatja, sőt vissza is vetheti a már kiteljesedett intézkedéseket, erősségüket, hatásukat.
Ha mégis megvalósulnak a nagy tervek, elképzelések, ha három évtized múlva már valóban zéró lesz az ipar, a mezőgazdaság, a közlekedés légkörre káros anyagainak kibocsátása, akkor is mintegy nyolcmilliárd ember meg rengeteg állat, hozzá még éjjelente a növények fognak szén-dioxidot kibocsátani. Eddig a vonatkozó irodalomban nemigen találtam erre becslést-számítást, például Bill Gates említett könyve fel sem veti.
