Amíg az hittük, hogy a Covid okozta egészségügyi válsághelyzet látszólagos legyőzésével az emberi lét sodrása visszatér az azt megelőző mederbe, addig olyan változások történtek, amelyeket mélyebb megismerő elemzés nélkül nem tudunk megérteni.
Az új G2-es világrend kialakulása már nemcsak fikció, hanem a mindennapokban érzékelhető valóság.
Látható, hogy globálisan versenybe került egymással a nyugati szabadpiac és a jól szervezett, valós érdekeltséget tartalmazó, centrálisan irányított kínai gazdaság, amely nem szorítható vissza az olcsó összeszerelő szerepébe. Nem folytatható a kiszervezett globális világnak az a rendje, amely járvány nélkül is megszűnt volna, de a folyamat a Covid miatt drasztikusan felgyorsult.
A részben ennek hatására fellépő nyersanyag- és munkaerőhiány, valamint a regionalizációra adandó válaszok olyan kihívások elé állítják a gazdasági és politikai szereplőket, amelyekre ma még nem tudnak adekvát válaszokat adni. A kkv-szektor pedig türelmetlenül várja az iránymutatásokat, hiszen a 2020 előtt készített vállalati stratégiák úgy rövid, mint hosszú távon egy pillanat alatt köddé váltak. Úgy is mondhatnám, a növekedési álmok megvalósulásával együtt elmosta őket a pandémia.
Mégis mit tehet ilyenkor a menedzsment?
Alkalmazkodjon a megváltozott megatrendekhez!
A válasz ugyan kézenfekvő, de az irány mégsem egyértelmű. Hiszen a gyár azt a nyersanyagot dolgozza fel, amelyből éppen hiány van, azzal a technológiával, amelyet a zöldgazdaság trendjei szerint át kell alakítani; azzal az energiával, amelyet belátható időn belül nem azért kell elfelejteni, mert fosszilis, hanem éppen azért, mert nem fenntartható; és azzal a munkaerővel, amelynek szervezése és kompetenciája egyetemleges probléma Nyugat-Európában.
A tech vállalatok térnyerése ugyan irányt szab a trendeknek, de a szakipari tevékenységek ettől még nem lesznek elvégezve – sem most, sem a távoli jövőben.
Hogyan tudja követni a gazdasági szektor a és a garantált bérminimum emelését, amikor a magyar kkv-k ugyan jelentős részét adják a GDP-nek, viszont az egy dolgozó által termelt érték európai szinten enyhén szólva sem az élmezőnyben foglal helyet. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy miként állítsuk át az összeszerelő gazdaságot innovatív, hozzáadott értéket teremtő vállalkozássá, mit javasoljunk most, 2021 év végén a pályaválasztó ifjúságnak és a jó tanácsot adni kívánó szüleiknek?
Hogy figyeljék a megváltozó megatrendeket!
Az bizonyos, hogy paradigmaváltás előtt áll a stratégiai tervezés folyamata is. Egyre gyakrabban kerül elő prof. dr. Kornai János A hiány című, méltán nagy sikerű könyve is, pedig az (lássuk be) még szüleink „tervezési segédlete” volt a hiánygazdaság idején. Részben akár segítség is lehet, de alig hiszem, hogy választ tud adni az adatalapú gazdaság, az egészségügyi biztonságra törekvés vagy a klímaválság kihívásaira.
A megoldás talán az lehet, ha tovább erősítjük a kis- és középvállalkozások szerepét a tudományos életben, ha a politika segít összekapcsolni az egyetem és a gazdaság arra alkalmas szereplőit akár piaci alapú kooperatív képzésekkel, támogatásokkal.
Vagy akár kihelyezett tanszékek kialakításának ösztönzésével, amelyek valós ipari kutatásokra épülnek, és konkrét célokat fogalmaznak meg.
Hiába a türelmetlenség, most néhány hónapig még muszáj várni, hogy megalapozott döntések alapján tudjuk vállalatainkat a megfelelő vágányra állítani. Hacsak el nem jött a „profi stratégák” ideje, akik a rendszerváltozás egykori kényszervállalkozóival ellentétben nem a trendek racionális elemzése, hanem intuitív meglátásaik, zsigerből hozott jó döntéseik révén hozzák meg a sikert az új világban…