Fel kell szabadítani a fellendüléshez szükséges forrásokat
A globális fellendülést korlátozó fő tényezőt nem a fejlett gazdaságok inflációjának sokat emlegetett megugrása – amely valószínűleg átmeneti lesz –, hanem inkább a leggazdagabb országok és Kína kivételével a világ többi része közötti jelentős egyenlőtlenség jelenti. Ez a különbség a globális kereslet növekedésének korlátozásával néhány szegényebb gazdaság stagnálását okozza, és végül a gazdagabb országok befektetőire is ki fog hatni.
A K alakú globális fellendülés egyik fő oka, hogy hatalmas az eltérés a gazdag országok és a világ többi része által meghozott fiskális intézkedések között. Habár a koronavírus-járvány miatt mindenütt csökkentek az állami bevételek, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) áprilisi becslése szerint a fejlett gazdaságok 2020-ban a járvány előtti GDP-jük több mint 6 százalékával növelték az állami kiadásokat. A feltörekvő piaci gazdaságok átlagban csupán 1 százalékkal költöttek többet, míg az alacsony jövedelmű országok esetében valójában visszaestek az állami kiadások.
2021 októberére, még akkor is, amikor a koronavírus-járvány újabb hullámai gazdasági károkat okoztak, sok közepes és alacsony jövedelmű országban a „fiskális konszolidáció” már javában zajlott az előző két évben felhalmozódott államadósság növekvő szintje miatt. Ez elkerülhetetlenül rontotta ezeknek az országoknak a gazdasági kilátásait, és még a kiemelten fontos egészségügyi kiadások teljesítését is megakadályozta számukra.
A fejlődő világ nagy részének az egyetlen félig-meddig fénylő pont ebben a zord költségvetési helyzetben az volt, hogy az IMF 2021 augusztusában 650 milliárd dollárnyi különleges lehívási jogot (az IMF tartalék eszközének számító SDR-t) osztott ki. Sajnos, az SDR-ek elosztása az egyes országok IMF-kvótái alapján történik, amelyek nagymértékben függnek a GDP-től. Az alacsony és közepes jövedelmű országok ezért csak mintegy 250 milliárd dollárt kaptak, miközben a gazdag országok közel 400 milliárdot, amelynek nagy részét várhatóan nem is használják majd fel. Az SDR-ek elosztásának ez a rendszere egyértelműen idejétmúlt és nem logikus, különösen az országok közötti hatalmas egyenlőtlenségek, valamint a szegényebb országok finanszírozási igényeinek nagysága és sürgőssége miatt.
Az SDR-kihelyezés még így is számos, súlyos fizetésimérleg-problémával küzdő fejlődő ország számára mentőöv volt, és segített megakadályozni a további gazdasági visszaesést. Augusztus óta legalább 80 ország használta fel az SDR-eket különböző célokra.
Harminckét ország kemény valutára váltotta ezeket, 55 ország IMF-kötelezettségei kifizetésére használta fel, míg 39 állam a költségvetésébe könyvelte el, feltehetően egészségügyi és más, prioritásokat célzó kiadások fedezésére.
Az SDR-nek számos előnye van a nemzetközi finanszírozás más formáival szemben. Nem növeli az országok külső adósságterheit, valamint az IMF és más multilaterális hitelezők hiteleivel ellentétben nem feltételhez kötött. Az SDR minden ország számára hozzáférhető, beleértve a közepes jövedelmű gazdaságokat is, amelyek fizetésimérleg-problémákkal szembesülhetnek, de más multilaterális finanszírozásból ki vannak zárva. Emellett az SDR lényegében költségmentes, a kamatának mértéke jelenleg 0,1 százalék alatti. Nehéz elképzelni egyszerűbb módját annak, hogy külső finanszírozást biztosítsunk olyan országoknak, amelyeknek erre sürgősen szükségük van.
Ezért sok vezető politikus gyakoribb SDR-kiutalásokat szeretne. Az ENSZ tavaly novemberi glasgow-i klímaváltozási konferenciáján (COP26) például Barbados kormányfője, Mia Amor Mottley azt szorgalmazta, hogy 20 éven át évi 500 milliárd dollárnyi SDR-t bocsássanak ki a klímaváltozás elleni küzdelem finanszírozására. Miután a fejlett gazdaságok még a 2009-es COP15 konferencián tett viszonylag szerény vállalásukat sem tudták teljesíteni, miszerint évi 100 milliárd dollárt mozgósítanak a fejlődő világ számára a klímaváltozás elleni küzdelem finanszírozására, az SDR rendszeres kiosztása alapvető forrásokat biztosítana a klímaváltozás mérséklésére és a klímaalkalmazkodásra irányuló erőfeszítések támogatására azokban az országokban, ahol azokra a legnagyobb szükség van. Ezen túlmenően az SDR biztosítaná a jelenleg megvalósíthatatlanak tűnő fenntartható fejlesztési célok eléréséhez szükséges források egy részét.
Azoknak, akik aggódnak az éves SDR-kiutalások monetáris következményei miatt, szem előtt kellene tartaniuk, hogy a javasolt összeg jelentéktelen ahhoz a 25 ezermilliárd dolláros likviditásnövekedéshez képest, amelyet a fejlett gazdaságok 2008-as globális pénzügyi válság óta folytatott laza monetáris politikája táplált. Az SDR-ek jelenlegi 943 milliárd dolláros értéke a 12,8 ezermilliárd dolláros globális tartalékok csupán 7 százalékát teszi ki. Még ha az SDR-ek globális tartalékokban meglévő részesedését például 30-50 százalékban szabnák meg, akkor is nyilvánvalóan jelentős mozgástér állna rendelkezésre további kibocsátásokra.
A sürgetőbb kérdés az, hogy miként használják fel a gazdag országok számára kiosztott 400 milliárd dollárnyi SDR-t azok, amelyeknek valószínűleg nincs is arra szükségük. Ezek a többlet-SDR-egyenlegek IMF-nél történő tartása óriási pazarlás a hatalmas alternatív költségek miatt. Néhány gazdagabb ország ígéretet tett arra, hogy összesen 100 milliárd dollárnyi SDR-t átcsoportosít, de ezt még nem teljesítették.
Ennek következtében sürgető kérdéssé vált, hogy miként lehet újrahasznosítani vagy újracsatornázni a meglévő SDR-eket. Az IMF javaslata, az 50 milliárd dolláros Ellenálló Képességi és Fenntarthatósági Alap létrehozására azonban megfosztaná a fejlődő országokat az SDR sok előnyétől. Először is, a javasolt összeg megdöbbentően kicsi. Még rosszabb, hogy a forrásokat hitel formájában nyújtanák, amelyet vissza kellene fizetni (igaz, alacsony kamatok mellett), és az IMF a forrásokat olyan feltételrendszerhez kötné, amely túl gyakran bizonyult rendkívül kontraproduktívnak. Továbbá a forrást csak alacsony jövedelmű ország vagy jelenleg IMF-program alatt álló ország kaphatná meg, így a fejlődő világ legnagyobb része kimaradna a mechanizmusból. Más szóval, az IMF által javasolt rendszer a megszokott módon működne, ami kevés érdemi pozitív hatást eredményezne.
Más javaslatok ígéretesebbnek tűnnek. A gazdag országok az SDR-jeiket olyan regionális fejlesztési bankokba irányíthatnák, amelyek jogosultak az SDR tartására. Olyan intézmények, mint az Afrikai Fejlesztési Bank, arra használhatnák az SDR-t, hogy bővítik tőkéjüket, és a fejlődő országoknak több klímavédelmi forrást és költségvetési támogatást nyújtanak a fenntartható fejlődési célok elérése érdekében.
Avinash Persaud közgazdász hasonlóképpen SDR-kibocsátásból finanszírozott, évi 500 milliárd dolláros forrással rendelkező klímavédelmi alap létrehozását javasolta.
Az alap árverésre bocsátana pénzeszközöket az országok számára oly módon, hogy azok a pályázatok lennének sikeresek, amelyek a javasolt beruházásból eredő üvegházhatásúgáz-kibocsátás csökkentését a legnagyobb valószínűséggel ígérik.
Ha a gazdag országok kormányai továbbra is lassan reagálnak a lényegében ingyenpénz felhasználására vonatkozó javaslatokra, akkor nem csak egy hatalmas lehetőséget szalasztanak el. Az igazságosabb és fenntarthatóbb globális fellendülés biztosításának elmulasztása vissza fog ütni rájuk.
Copyright: Project Syndicate, 2022.
