Érdeklődve néztem a szeptemberi kamatdöntés eredményét, amely szerint a jegybank 125 bázisponttal, 13,0 százalékosra növelte a jegybanki alapkamatot, és egyúttal bejelentette, hogy lezárja a kamatemelési ciklusát. A jegybanki kommentárban kihangsúlyozták azt, hogy a pénzügyi stabilitási kérdéseket is figyelembe vették az árstabilitási aspektusok mellett a döntés meghozatalakor.

Nézzük először azt a tényt, hogy jelen állás szerint a magyar jegybanki alapkamat majdnem a duplája a cseh és a lengyel jegybanki alapkamatnak. 

magas kamat
Fotó: Shutterstock

Vizsgáljuk meg azt, hogy kinek nem kedvez általában a magas vagy emelkedő kamatláb. Nyilván a fix helyett változó kamatozású hitelt felvevő vállalati vagy lakossági ügyfeleknek, hiszen a kamatok emelkedése magasabb kamatfizetési kötelezettséget és így nagyobb törlesztőrészleteket indukál. A magas hitelkamatok a magánszektornak nyújtott új hiteleket vetik vissza, és vélhetően jócskán csökkentik a magánszektornak nyújtott hitelállományt. Nem kevésbé húsba vágó döntés mindez a költségvetés számára is, ha az állam kamatkiadásait vizsgáljuk, mivel annak mértéke, amennyivel többet kell fizetnie a kamatemelések miatt, az idén hozzávetőleg 600 milliárd forint felettire tehető, és ez a kalkuláció még nem veszi figyelembe a mai döntést. 

A jegybanki bejelentés egy deklarációnak tekinthető arra vonatkozóan, hogy a Magyar Nemzeti Bank megtalálta azt a kamatot, amelynek révén a monetáris és a pénzügyi stabilitási kívánalmaknak is meg tud felelni. Azaz képes az infláció féken tartására, és a nem fizető hitelek szintje sem vezet rendszerkockázati krízishez, tehát a jegybank e kamatszinttel képes a mikro- és a makroprudenciális hatóság szerepét betölteni.

Közgazdászok között is egyre inkább előtérbe kerül az a vélemény, hogy a kamatemelések az energiakrízisben nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, azaz nem alkalmasak az infláció letörésére, és recessziót idéznek elő. 

Nyilván – a mérlegelés kérdésén túl – gondos számítások alapozzák meg a jegybanki döntéseket, amelyek hitelessége e magas kockázati környezetben különösen fontos lehet.

Néhány tényszerű megállapítás és kérdés ugyanakkor nem kerülhető meg. Nem Magyarországon a legmagasabb az inflációs ráta az EU-ban, hiszen például az eurót használó balti országokban; a letteknél, a litvánoknál és az észteknél is nagyobb az éves pénzromlás. Érdekességképpen a cseh és a lengyel infláció is enyhén meghaladja a magyar éves árszínvonal-emelkedés mértékét. Miért került a korábban sokáig nem fontos reálkamat szerepe ismét a középpontba? 

A jegybanknak nincs árfolyamcélja, és helyesen nem is kommunikálja a forint euróárfolyamának alakulását. Nem esik ezáltal abba a csapdába, amelybe a 2000-es évek elején, amikor is árfolyamcélt is megjelölt, pontosabban kinyilatkoztatott. 

Ugyanakkor nyilvánvalóan a túl gyenge hazai fizetőeszköz az importárakon keresztül inflációt gerjeszt, így természetesen ennek elkerülése is érdeke a jegybanknak.

A jobb átláthatóság érdekében és – a szakmai mellett – a szélesebb közvélemény megnyugtatására is szükséges véleményem szerint annak megmagyarázása, hogy miért van szükség az Európában egyik legmagasabb kamat alkalmazására. Megkérdőjelezhető ugyanis sokak számára, hogy az inflációs környezet mindezt indokolja-e. A pénzügyi stabilitási kérdések taglalására is minimum szükség van, talán szakmai cikkek keretében.