Az 1970-es és 80-as években Magyarországon az tartósan növekedett. Magyarország a negatív kivételek közé került. A nyolvanas évekre a világ nagy részén kiheverték az olajársokkok hatásait, és az infláció gyors csökkenésnek indult. Érdemes átnézni, mert van mit tanulni a hetvenes évekbeli tapasztalatokból.
Hazánkban az 1970-es évek ár- és bérszabályozásai elhúzódó gazdasági problémákat okoztak.
Az 1968-as reformok nagyobb vállalati mozgásteret és alkalmazkodási lehetőséget biztosítottak, de a reformerek háttérbe szorultak. Az 1970-es években a társadalmi feszültségek miatt a reformok helyett hatósági intézkedések léptek életbe, megnehezítve a vállalati racionalizálást és a rugalmas alkalmazkodást. A fogyasztási cikkek 50 százalékának ára szabályozott maradt, így az árak elszakadtak a termelési költségektől. Az 1979–1980-as árreformot követően az infláció tartósan tovább emelkedett, miközben a vállalatok jövedelmezőségét az állami támogatások tartották fenn. Az eredmény elhúzódó, magas infláció és jelentős eladósodás egészen a rendszerváltásig.
A nyugati világban a gazdaságpolitikai lépések függvényében vegyesen teljesítettek az egyes gazdaságok.
Németország (NSZK) nagy szigorral, gyorsan reagált, elejét véve a reálbér-növekedés elszabadulásának és a másodkörös inflációs hatások kialakulásának. Az eredmény magáért beszél, az inflációs ráta a csúcson is 8 százalék alatt maradt. Az Egyesült Királyság és Olaszország rosszul vizsgázott. Az Egyesült Királyság relatíve expanzív politikája miatt IMF stabilizációs programjának igénybevételére kényszerült. Az első olajársokkot igyekeztek ár- és bérszabályozással, de lazább monetáris politikával kezelni. Az eredmény elszabaduló, 26 százalékot meghaladó infláció volt, amelyet a második olajársokk során rekordmagas kamatokkal, így jóval nagyobb szigorítással sikerült csak kezelni. Olaszország hasonló pályát írt le, és 1981-ben szintén IMF-segítségre szorult. Csak ezután csökkent az akkorra 20 százalékot meghaladó olasz infláció. Mindezek tetemes reálgazdasági veszteséget okoztak, és a magasabb infláció tartósabban fennmaradt.
Az árszabályozás az Amerikai Egyesült Államokban sem működött az 1970-es években. Nixon elnök 1971 augusztustól több fázisban kezdett árkorlátozásokba a megélhetési költségek kontrollálása végett. Az árszabályozás enyhítését követően meredek áremelkedés indult, amit a 60 napos árbefagyasztás tovább rontott. Az 1973 januári 4 százalékos infláció másfél év alatt 12 százalék fölé emelkedett. Az árkorlátozások tartós fenntartása, majd az egyidejű feloldása hosszabban elhúzódó és magasabb inflációhoz vezettek.
Kik nyerték meg az 1970-es éveket?
A fejlesztő állam modelljét követő, rugalmasan és gyorsan alkalmazkodó ázsiai országok. Akik felismerték, hogy a munkaigényes nehézipari, exportorientált modell a magasabb energiaárak mellett súlyos kihívásokkal néz szembe. A drasztikusan megváltozó cserearányok mellett is eredményes fejlesztési terveket dolgoztak ki, és ezt az iparpolitikájukban is érvényesítették. Hatalmas befektetést hajtottak végre az elektronikai iparban és a csúcstechnológia iparágakban, továbbá az azokhoz szükséges képzésben, oktatásban. Ezzel egyidejűleg az energetikai kihívásra erőteljes racionalizálással, hatékonyabb energiaellátással reagáltak. Mindezek a gyártástechnológiai újításokkal kiegészülve lehetővé tették, hogy újabb évtizedekre fennmaradjon az export-versenyképességük és bővüljön a külpiaci részesedésük.
Melyek a tanulságok napjainkra vonatkoztatva?
A legfontosabb, hogy az új világgazdasági realitások és az országspecifikus lehetőségek szerint szükséges az iparpolitika és az ehhez szükséges minőségi oktatás alakítása. Emellett az energetikai hatékonyság és az energiabiztonság a versenyképesség fontos pillére. Harmadrészt az alkalmazkodást akadályozó intézkedések (árszabályozás, kamatplafon és bérszabályozás) tartós fennmaradása elhúzódó hatású problémákat gerjeszt, és összességében nagyobb költségekhez vezet. Válságos időkben is a racionalizálásnak és a jövőbe való befektetésnek kell érvényesülnie.
