Mennyi? 2050. Mi 2050?
Nem telik el hét, hogy ne olvashatnánk vagy hallhatnánk eltérő véleményeket arról, hogy mekkora esélye van az emberiségnek arra, hogy elérje a 2050-re kitűzött nullaemissziós célkitűzést. A Swiss Re svájci viszontbiztosító elemzői esélylatolgatás helyett számolni kezdtek. Egész pontosan arra voltak kíváncsiak, mennyire kell a zsebébe nyúlnia az állami és az üzleti szektornak ahhoz, hogy érdemi lépéseket tehessen az ambiciózus célkitűzés megvalósítása felé.
Iparáganként összesítették a szén-dioxid-mentesítéshez kapcsolódó prognosztizálható beruházási igényeket, majd összevetették őket a már ténylegesen végrehajtott fejlesztésekkel. Ezáltal nem csupán a nulla emisszió eléréséig szükséges előrelépéseket sikerült forintosítani, pontosabban dollárosítani, hanem beazonosították a legnagyobb bizonytalansági faktorokat az egyes részterületeken.
A végeredmény: tavaly októbertől mintegy 271 ezer milliárd dolláros invesztíciót igényelnek a szén-dioxid-mentesítési intézkedések, ha 2050-re szeretnénk eljutni a nulla emisszióig. Ez ráadásul nem tartalmazza a fosszilisenergia-ágazat következő évekre programozott beruházásait. Az elemzők természetesen tisztában vannak a kalkuláció korlátaival. Például azzal, hogy mivel a vizsgálódásuk az energia-, az ingatlanszektorra, valamint a közlekedésre és az iparra terjedt ki, ezért a megállapításaik az üvegházhatású gázok globális kibocsátásának legfeljebb 70 százalékáig érvényesek. Ugyanakkor a konklúziókat tekintve derűlátók, hiszen 2050-ig megszüntethetőnek tartják ezeket a komoly beruházási hiányosságokat.
Érvelésük szerint a jelenlegi beruházási ütem fenntartása képes kitölteni a rés egyharmadát, önmagában ugyanakkor édeskevés: amennyiben a szén-dioxid-mentesítési beruházások továbbra is a 2022-t megelőző öt év 5 százalék körüli éves átlagával nőnének, a nulla emissziót 2069-ben érnénk el, ami durván két évtizedes csúszás. Ezért szerintük a cél az, hogy az éghajlatváltozással kapcsolatos kiadások a 2021-es 1,3 ezer milliárd dollárról a 2022 és 2050 közötti időszak éves átlagában 9,4 ezer milliárdra emelkedjenek.
További 10 százalékos javulást lehetne elérni azzal, ha a csőben lévő projektek érdemi részénél a beruházók áthelyeznék a fókuszt az alacsony kibocsátású eszközökre a nagy kibocsátásúak rovására. A fennmaradó többletberuházási igény, azaz átlagosan közel évi 5 ezer milliárd dollár pedig például a zöldkötvények piacának bővítésével elégíthető ki. Ezen a téren nagy lehetőségek mutatkoznak a magánszektor finanszírozásának bővítéséhez: a zöldkötvények elenyésző, kevesebb mint 2 százalékos részesedést mutatnak fel a globális kötvénypiacon, és még 2021-ben is a teljes piaci kibocsátás csupán 7 százalékát tették ki.
Ha nem tudjuk lassítani a globális felmelegedést, akkor a Swiss Re számításai szerint az évszázad közepére a GDP akár 7-10 százalékát is elveszíthetjük. Ehhez hasonló felismerést tárt elénk a Világgazdasági Fórum és a McKinsey közös, az idei davosi fórumon ismertetett fehér könyve. E szerint a fenntartható jövő eléréséhez elengedhetetlen rugalmas ellenállóképesség (reziliencia) fejlesztése vagy elmulasztása –8 és +15 százalék közötti hatást gyakorolhat a GDP-re. A hosszú távú szemlélet fenntartása, illetve a fenntartható növekedési célokra szánt erőforrások megóvása mára elemi gazdasági racionalitássá érett, hiszen a szén-dioxid-mentesítési kiadások az alapcélon túlmutató gazdasági előnyökkel járnak: megalapozzák a jövőbeli termelékenységnövekedést, javítják a foglalkoztatást és pénzügyi stabilitáshoz vezetnek. Még szemléletesebben kifejezve: minden egyes ma befektetett dollár vagy forint alacsonyabb emissziót és kisebb GDP-veszteséget jelent a jövőben.
