A holnapi nap történelme valamikor 1998 őszén kezdődött. Az első Schröder-kormány egy SPD–Zöld-koalíció volt, ahol a környezetvédelmi és atombiztonságért felelős minisztérium élére egy Zöld-politikus került. Már 2002 áprilisában, pontosan huszonegy évvel ezelőtt módosították az atomenergiáról szóló törvényt: új atomerőművet nem lehet építeni, a meglévőket pedig „rendezett módon” be kell zárni. Itt a legfontosabb szabály az volt, hogy minden atomerőműre megállapítottak egy „maradvány elektromosáram-mennyiséget”, amelyet egy átlagos reaktor körülbelül harminc év működés alatt termelne meg – amikor ezt a mennyiséget egy erőmű elérte, akkor automatikusan bezárt. Az első ilyen a Stade volt, amelyik már 2003-ban leállt. Fontos, hogy itt időben még Fukusima előtt vagyunk a történetben.
Aztán jött az első „csavar” 2010. decemberben, amikor a második Merkel-kormány a fent említett atomenergiáról szóló törvényt módosította: a nukleáris energiából úgynevezett „áthidaló technológia” lett, amely segíti a zöldenergia-termelést (erről lesz szó lent). A maradvány elektromos áram mennyiségét megemelték, az atomerőművek bezárásának időpontját tizenkét évvel kitolták.
Ez a Mátyás királyos „be-is-zárom meg-nem-is” politika tökéletesen működött egészen 2011 márciusig, amikor a világ egy új japán szót tanult meg: Fukusima. Politikai kommentátorok szerint a kancellárt személyesen is megrázta a japán katasztrófa, és többen az atomenergia-törvény módosítására adott „égi figyelmeztetésnek” vették a Fukusima-tragédiát. Itt az időzítés a Zöldek számára tökéletes volt: csak három hónap telt el a fent említett törvénymódosítás és a japán tragédia között.
Három nappal (!!!) a Fukusima-baleset után a német kormány meghirdette az atommoratóriumot (2011. március 14.): minden 1980 előtt épült atomerőművet bezártak, és bevezették az egész nukleáris iparágra (nemcsak az erőművekre, de a tárolókra és az oktatóreaktorokra is) vonatkozó stressztesztet.
Ilyen bevezetés után nem volt igazi meglepetés, amikor 2011. augusztusban jött a második „csavar” az atomenergia kivezetéséről szóló történetben: a fent említett 2010-es „Mátyás-királyos” döntést most visszavonták, és Németország véglegesen elkötelezte magát az atomenergia 2022-es kivezetése mellett. Itt már nem lehetett megállítani a rombolást: nyolc atomerőmű működési engedélyét még 2011-ben visszavonták, majd még további hármat bezártak 2015 és 2019 között, végül még hármat 2021. decemberben.
A szörnyű orosz–ukrán háború még adott egy extra „csavart” a már egyébként is kacifántos történethez: tavaly ősszel a három maradék atomerőmű bezárását 2023. április 15-re, holnapra halasztották. Egy szörnyű háború második évében, egy eddig soha nem látott harmadik évében az időjárástól függetlenül zsinóráramot termelő EU-reaktorokat bezárni nem tűnik tökéletes időzítésnek.
A fenti történelmi áttekintés után felmerül a gyakorlati kérdés: érdemes volt? Zöldebb és biztonságosabb lesz holnaptól Németország, mint a korábbi ötvennégy évben volt? A gyors leltár szerint mind a két kérdésre negatív a válasz.
A német zsinóráram termelésében az atomenergia helyét csendesen, de biztosan átveszi a földgáz és a szén.
Az elsővel az a gond, hogy importálni kell, a második rengeteg szén-dioxidot bocsát ki. Ez a német zöldpolitika „nesze neked, fogd meg jól” pillanata: az atomenergiát lecserélték import- (eddig főleg orosz, most LNG) gázra és erősen szennyező szénre. Ma már tudjuk, hogy a zöldenergia még nem tudja a leállított nukleáris termelést helyettesíteni: ameddig az áram tárolása kereskedelmi alapon nem megoldható, addig a szél- és csak egy érdekes lehetőség marad, amely földgáz- és szén-„kisegítés” nélkül nem működik.
Az atombaleset potenciális kockázatától sem szabadult meg Németország.
Az első francia atomerőmű, Cattenom mintegy tizenhét kilométerre van a német határtól. Ha ebben az EdF-erőműben egy robbanás történne, a Frankfurt–Mainnheim–Stuttgart régióban lakó milliók nem lennének biztonságban: ahogy 1986. áprilisban (pontosan most harminchét éve) Csernobil már megmutatta, a kiszabadult atom nem ismer országhatárokat. A francia atomenergia állandó potenciális kihívás marad a német Zöldek számára. A világon pont Franciaországban termelik a felhasznált elektromos áram legnagyobb részét atomerőműben, és az energiaátmenetért felelős miniszter a napokban szólította fel az EdF vezetését arra, hogy még az idén extra 30 százalékkal növeljék a francia atomerőművek termelését. Két szomszédos EU-ország ritkán reagál ugyanarra a kérdésre (mi legyen az atomenergia jövője?) ennyire különböző módon.
És van még egy politikaelméleti probléma is a fenti német bezárási programmal.
Ha Németország egy sziget lenne valahol Óceániában, akkor az antinukleáris politika egy belső ügy lenne. De Európa közepén ez a Robinson Crusoe-mentalitás nem működik. Az EU 2006 óta szorgalmazza (talán jobb szó: erőlteti) a market coupling (árampiacok összekapcsolása) rendszert. Ennek az a lényege, hogy a másnapi elektromos piacon Portugáliától Bulgáriáig lehetőleg egy árzóna legyen egész Európában. Az ötlet maga talán jó, de a gyakorlatban furcsa dolgok történnek. A német elektromos rendszer annyira nagy, hogy a market coupling országokban (kb. az EU 85 százaléka) felmegy az áram ára, ha Németországban nem fúj a szél és nem süt a nap (hideg teknő). Ilyenkor a német árampiac olyan „gravitációs” erővel szívja ki az elektronokat Magyarországról és a Balkánról, amire a market coupling tervezői talán nem is gondoltak. Itt a politikai kérdés az, hogy a német Zöldek antinukleáris döntésének felárát miért a bolgár kertész vagy a magyar kisnyugdíjas fizesse meg. Egy ködös, szélcsendes napon a német atomerőművek vidáman termelhetnének, és Európában olcsóbb lenne az áram.
Ha a fenti problémákhoz hozzáadjuk még az atomerőművek bezárása után felmerülő egyéb, ma még nem ismert kiadásokat, plusz a korábbi üzemeltetőknek fizetett kompenzációt, valamint a hiányzó atomenergia pótlására szánt (de tároló nélkül még nem jól működő) zöldenergia-források kiépítésének és támogatásának extra költségét (konzervatív becslés: 255 milliárd euró a következő tíz évben), akkor nem biztos, hogy az atomerőművek bezárása volt az elmúlt két évtized legjobb gazdaságpolitikai döntése Németországban.
Összefoglalva, a tűzön-vízen (és atomon) keresztül átvitt politikai kitartás ünnepe lesz holnap Németországban: két évtized küzdelem után le fog állni az utolsó három atomerőmű is. Ez a rövid írás azt szerette volna felvázolni, hogy az ünneplést követő holnapután még mindig az atomenergiáról fog szólni: a bezárás gyakorlati és pénzügyi kérdései bizony velünk maradnak a következő két (három) évtizedre…
