Ki gépen száll fölébe, annak. . . – a magyar kőolajszektor a közép-európai ellátásbiztonság szép példája. Három tranzitvezeték köti össze az országot Szlovákiával, Ukrajnával és Horvátországgal. Papíron mind a keleti Barátság, mind a déli Janaf kapacitása nagyobb, mint Magyarország teljes olajimportigénye. Térképen mind a két vezeték nagyon nemzetközi: a Barátság öt EU-, a Janaf három EU- és két exjugoszláv országot lát el kőolajjal hosszú évtizedek óta. Amikor az ellátásbiztonságról tanítanak az egyetemen, a magyar kőolajimport lehetne a minta: többirányú betáplálási lehetőség, nagy nemzetközi vezetékrendszereken keresztül. Valóban ennyire ideális a helyzet? A május közepén megjelent közlemények és cikkek szerint nem: mintha valami történt volna a két vezeték körül. Egyik sem sérült meg, mégis a múlt hónapban egyszerre merültek fel ellátásbiztonsági kérdések a Barátsággal és Janaffal kapcsolatban. Ez a rövid írás azt mutatja be, hogy a szállítóvezetékek működése szükséges, de nem elégséges feltétele az ellátásbiztonságnak: kiszámítható szabályozás és transzparencia nélkül a magyar kőolajtranzit jövője bizonytalan.
Kezdjük a statisztikáknál: importált olaj nélkül Magyarország a szó szoros értelmében megállna. Több olajat használunk fel, mint amennyit a hazai kutakból fel lehet hozni.
A KSH-adatok alapján a lakosság után a legnagyobb energiafelhasználó a közlekedés (204 PJ/év), amiből 200 PJ a közúti közlekedés: benzin és dízel, két klasszikus kőolajtermék. Hőértékben kifejezve az összmagyar energiaimport kb. fele kőolaj (413 PJ/év) és egyedül fontosabb, mint a következő három energiahordozó (földgáz, áram és szén) együtt. Ezért kiemelt nemzetgazdasági jelentőségű az, hogy a Barátság és Janaf vezetéken folyamatosan és megbízhatóan érkezik-e a kőolaj Magyarországra. Ha nincs importált kőolaj, akkor többek között nincs közlekedés.
És itt van a kőolajtranzit-történet első potenciális problémája: ha egy üzleti tevékenység nemzetgazdaságilag ennyire fontos, akkor itt biztosan van transzparencia és állami szabályozás. Sajnos a földgázhoz és az áramhoz képest a kőolajtranzit egy „gyengéden” szabályozott iparág, ahol a transzparenciának bőven hagytak helyett a jövőbeli kibontakozásra. Vannak olajstatisztikák (KSH- és kiváló havi MEKH-) és online adatbázisok (például stratégiai olajkészlet), de a földgáz-/árampiacon elérhető adatokhoz képest (lásd Entso-e Transparency) ezek csak adatocskák. Így például az elektromosiparban egy elemző órás bontásban tudja követni, hogy melyik erőmű mikor és mennyit termelt, melyik határon milyen irányban (export/import) és mekkora mennyiségben volt szállítás: a magyar sajtóban még arról is vita volt a tavasszal, hogy működik-e a régi KGST olajtermék-vezeték Nyírbogdány és Ukrajna között. Úgy tűnik, hogy az olajtranzitiparban nincsenek egységes transzparenciaelvárások. Két társaság aláírt egy olajtranzit-megállapodást a közelmúltban: a vezeték üzemeltetője tett tőzsdei bejelentést, a másik fél (akinek sokkal fontosabb volt az új szerződés) nem.
Továbbá, nincsenek „ütőképes” kőolajszállítási szabályozó testületek se nemzeti, se EU-szinten.
A ugyanúgy természetes monopólium, ugyanazon a magyar–ukrán határon, mint a Testvériség gázvezeték vagy az ukrán–magyar 750 kilovoltos távvezeték: de az előbbire nem vonatkoznak a másik kettőre évtizedek alatt bevezetett, európai szinten is egyeztetett szabályozási normák. Ez nem egyedi magyar probléma: az egész uniós energiaszabályozás a földgázra, áramra és (később) a szén-dioxidra koncentrált, és valahogy nem maradt lelkesedés a kőolajipari szabályok kidolgozására.
A kőolajtranzit második potenciális problémája egyenesen következik a fent felvázolt gyenge szabályozásból: ahol nincsenek előre (EU-szinten) rögzített szabályok, ott az egyedi és az eseti az úr. Az energiaiparban ez gyakran azt jelenti, hogy napi politikai elvárások keverednek a szakmai szempontok közé. Az egyik fél arra készül, hogy az éves kőolajtranzit-szerződés (sokadik) meghosszabbításáról fog tárgyalni, amikor a vezeték üzemeltetője elkezd búzáról, EU-szankciókról, feketebanklistáról, bezárt finomítókról és privatizáció során szerzett menedzsmentjogokról beszélni. Nem kell Neumann János-féle játékelméleti tudás ahhoz, hogy valaki felismerje: a két tárgyaló fél között nincs equilibrium. Az egyik a csővezeték tulajdonosa, a másik pedig szeretné azt kiszámítható és észszerű szabályok alapján használni, ahogy eddig. Klasszikus természetes monopóliumprobléma (a másik fél nem építhet új kőolajvezetéket, és ezt mind a ketten jól tudják), amire az európai földgáz- és árampiacokon évtizedekkel ezelőtt megtalálták a megoldást: transzparencia és szabályozás.
Összefoglalva: a magyar kőolajtranzit-szerződésekkel kapcsolatos jelenlegi problémákból az lenne a fő tanulság, hogy a „zárt gentlemanklub” működési modellt le kellene cserélni valamilyen transzparens, EU-szintű szabályozásra. Furcsa helyzet az, hogy például a PB-palack-kereskedelem szabályozott tevékenység több uniós országban, de a sokkal fontosabb kőolajtranzit nem. A szabályozás (különösen EU-szinten) komplikált, a transzparencia nehézkes, de még mindig jobb, mint az erős tulajdonos és a kiszolgáltatott felhasználó közötti, gyakran nem szakmai szempontok szerint működő kőolajtranzit-tárgyalások.
