Hazánkban 2010–2021 között közel egymillió új munkahely létesült. Ezt az ambiciózus célt a gazdaság szereplői és a kormányzati intézkedések együtt teljesítették, eredményezték. A folyamatot átmenetileg megtörte a Covid-időszak, kedvezőtlenül befolyásolja az energiaárak elszabadulása és az orosz–ukrán háború. A nemzetközi kapcsolatok és a gazdasági viszonyok bizonytalanságai ellenére a nemzetközi befektetői bizalom töretlen Magyarország iránt; a vidéki városainkban egyre-másra jelentik be a 100 milliárdos vagy azt meghaladó beruházások indulását. Itt-ott megemlítik, hogy 200–300 vagy 1000–3000 új munkahely jön létre, sőt, van olyan projekt, ahol 9000 főről beszélnek. A bejelentésekre kapkodjuk a fejünket, miközben elbizonytalanodunk:
- Van-e az adott település 20–60–80 km-es körzetében elég mobil munkaerő?
- Nem más munkáltatótól „csábítják-e el” annak dolgozóit, és az adott cég – főképp kisvállalat – vajon bezárni kényszerül?
- Pótolhatja-e a hiányt határon túli munkavállaló, ahogy sok helyen eddig is?
- Kiszolgálja-e a képzés a felsőfokú végzettségű alkalmazottak iránti igényt?
- Tényleg szükség lesz-e távoli országok munkavállalóinak felvételére?
Sorolhatnánk az ehhez hasonló kérdéseket. A gazdaságpolitikai nyilatkozatok 4-500 ezer fő foglalkoztatásáról beszélnek: ez elengedhetetlen a szükséges növekedési ütem eléréséhez, fenntartásához. Ha mindezt elfogadjuk, akkor nézzünk először szét hazánk viszonyai közepette.
Mindenekelőtt két összefüggésre tudunk rámutatni:
- egyrészt a hátrányos helyzetűek (kb. 600 ezer fő) foglalkoztatási rátája az Európai Unióban nálunk az egyik legalacsonyabb (a fogyatékkal élők számának csupán 9 százaléka foglalkoztatott);
- másrészt a roma népesség foglalkoztatási mutatói is jóval elmaradnak az országos átlagtól (a nem roma népesség foglalkoztatottsági rátája 70 százalék feletti, a romáké ennek kevesebb mint a fele).
Ezeket figyelembe véve akár több tíz ezer (esetleg százezer) potenciális foglalkoztatottról lehet szó. Jelentős foglalkoztatotti állományról beszélünk úgy, hogy e téren a hazai keretek között jó kezdeményezések is találhatók. Tudunk kizárólag hátrányos helyzetű alkalmazottakkal dolgozó vendéglőről vagy a Debreceni Egyetem romák képzését új módszerekkel támogató gyakorlatáról – mint például a roma szakkollégium létrehozása, amelynek a küldetése a lemorzsolódás megakadályozása és a diplomához jutás támogatása mentorprogrammal, nyelvoktatással, valamint széles körű képzésekkel. Ezek a jó példák azonban alig-alig akarnak egységes rendszerré összeállni. Valljuk be, nem mindig a pénz hiányának tudható be az előrelépés elmaradása. Sok dolgot el kellene végezni, például rendszeres helyzetfeltáró kutatást, innovatív szemléletű programalkotást, nemzetközi jó gyakorlatok megismerését és átvételét, az adott társadalmi csoportot reprezentálók érdekeltségét és a véleményformálók megtalálását, megfelelően kiterjedt duális képzést minden szinten, valamint az eredmények, kudarcok folyamatos értékelését. Sok tehát a feladat, és sok honfitársunknak jutna belőle munka, hogy stabil munkaalkalmat teremtsenek.
A társadalmi kirekesztettség mérséklését célzó programokkal végső soron bővíthető a munkába bevonhatók köre és javítható a foglalkoztatottság. A foglalkoztatás ugyanis nemcsak a jövedelmi biztonságot növeli, hanem a társadalmi integrációt is erősíti. A májusi HBLF EU Sokszínűségi Hónap keretében például bizonyos hazai cégek több programot is szerveztek a befogadó munkahelyek kialakítását célozva. Mindez az munkahelyi diszkrimináció-ellenes, esélyegyenlőséget támogató irányelveit népszerűsíti a vállalatok körében.
A foglalkoztatás „pohara” tehát még messze nincs tele, vannak kihasználatlan lehetőségek és további teendőink itthon.
