A fájdalom ára: nemcsak az egyén, az ország is megfizeti
„Mens sana in corpore sano” – azaz „ép testben ép lélek”. A latin közmondás a római költő, Iuvenalis szatíráiból származik, és eredetileg így hangzott: „orandum est, ut sit mens sana in corpore sano”, vagyis „imádkoznunk kell, hogy egészséges lélek legyen egészséges testben”. Kérdés, hogy a 21. században az ima mellett milyen eszközeink vannak még? A legújabb kutatások szerint ugyanis, bizonyos tekintetben rosszabb a helyzet, mint 2000 évvel ezelőtt. Fényévnyi távolságra kerültünk az ép testtől, az ülő életmód, a rossz testtartás, a túlsúly, a stressz, az alvászavar és a kevés minőségi mozgás ugyanis külön-külön is kíméletlenül benyújtja a számlát, nemhogy így együttvéve. A végeredmény, a fájdalom aggasztó, így aztán az ép léleknek sincs hol „laknia.”
Társadalmi kórkép
Globális a probléma, ami alól Magyarország sem képez kivételt, sőt. A MozgásKlinika 1000 fős országos felmérése szerint a magyarok 95,6 százaléka szenved mozgásszervi panaszoktól, többségük krónikus formában.
A válaszadók 92,5 százaléka napi vagy heti rendszerességgel tapasztal tüneteket, 46,3 százalék minden mozgás után fájdalmat, míg a legsúlyosabban érintettek – a minta 40,6 százaléka – mindennap és minden mozgás után panaszos.
Bár az érintettek több mint fele (55,6 százaléka) rendszeresen jár orvoshoz, mozgásterápián csupán 15 százalék vesz részt, a legsúlyosabbaknál is csak 13 százalék. Ez mutatja, hogy a kezelés alapvetően orvosközpontú, míg a rehabilitáció és a prevenció háttérbe szorul.
A leggyakoribb panaszokat tekintve a fájdalom toplistáját a derék vezeti (609 említés), megelőzve a nyakat (447), a térdet (434), a vállat (415) és a hátat (368). A válaszadók 77 százaléka alacsony egészség-, 88 százaléka alacsony fittségérzetet jelölt meg. Jelzésértékű, hogy a problémák minden korosztályban jelen vannak, de a legsúlyosabbak főként közép- és időskorban fordulnak elő. A terápiás részvétel településtípus szerint eltér: falvakban 11,7, kisvárosokban 14,3, nagyvárosokban 20,7 százalék. Beszédes az is, hogy a terápiát igénybe vevők átlagéletkora 54,9 év, míg a nem terápiásoké 33,3 év.
Hosszabb élet, de egészségesebb is?
A felsorolt adatokat, számokat súlyosbítja, hogy amikor fáj a derék, a nyak vagy épp a térd, az nem egyszeri kellemetlenség, hanem tartós teher, amely alapjaiban befolyásolja az életminőséget és a munkaképességet. A várható élettartam folyamatosan nő, az Eurostat szerint ma már 81,7 évre is lehet tervezni, ugyanakkor az egészséges életévek száma átlagosan 63,1 évre becsülhető. A kelet-közép-európai országok – köztük Magyarország – lakóinak öt-hat évvel rövidebb aktív időskor jut, mint nyugati társaiknak, ennyi időt visz magával a mozgáshiány, a krónikus betegségek, a rossz táplálkozás és a mentális problémák. Lehet, sőt kell is fordítani a kockán azzal, hogy a terápiáról a prevencióra kerül át a fókusz, csakhogy a STADA Health Report 2025 adatai alapján Magyarország a vizsgált 22 ország közül az utolsó helyen áll a megelőző egészségügyi szolgáltatásokkal való elégedettségben. Innen szép nyerni.
A paradoxon nyilvánvaló: hosszabb ideig élünk, de egyre több időt töltünk fájdalomban, korlátozott mozgásképességgel, a mindennapi aktivitástól elzárva.
Mostanra az Egészségügyi Világszervezet (WHO) is megkongatta a vészharangot: a fizikai inaktivitást immár az elkerülhető halálokok között jegyzi, mint például a dohányzást vagy a túlzott alkoholfogyasztást. Vagyis mára papírunk van a WHO-tól arról, hogy a magyar társadalom nemcsak a cigarettától vagy az italozástól betegszik bele a rendszerbe, hanem a mozdulatlanságtól is.
Teher az egyénnek és a rendszernek is
Mindez nem pusztán egyéni tragédia. A krónikus mozgásszervi betegségek a munkaerőpiacon is érzékelhetően jelentkeznek. A kieső munkaórák, a korai nyugdíjazás, a passzív életformára kényszerülők aránya mind közvetlenül érinti a nemzetgazdaság teljesítményét. A magyar gazdaság termelékenységi problémái között tehát ott van a szó szoros értelmében vett mozdulatlanság is. Az egyén szintjén mindez fokozatosan romló életminőséget jelent: először elmaradnak a sportok, majd a hosszabb séták, később a mindennapi teendők is egyre nehezebbé válnak. Végül a mozgásszegény életmód nemcsak a testet, hanem a lelket is megbetegíti, mentális zavarokhoz vezet. Társadalmi szinten viszont olyan terhet rak a rendszerre, amelyet a közegészségügy és a nyugdíjrendszer sem tud hosszú távon elviselni.
Megfigyelhető, hogy amikor igazán nagy a baj, gyakran akkor is előbb jön a gyógyszer, mint a célzott rehabilitáció. Ennek oka mélyen gyökerezik a magyar egészségügyi kultúrában. Az orvoscentrikus szemlélet szerint a panasz egyenlő betegség, a betegség pedig tablettával vagy műtéttel kezelhető. A mozgásterápia, a fizioterápia vagy a gyógytorna sokak szemében még mindig másodlagos, afféle „luxus” kiegészítő. Pedig a nemzetközi példák mást mutatnak: Nyugat-Európában a páciensek gyakran már az első derékfájásnál gyógytornászhoz fordulnak. Ez gyorsabb, olcsóbb és hosszabb távon sokkal hatékonyabb.
Új szemléletre van szükség
A megelőzés és a terápiás hozzáférés javítása egyszerre lenne egyéni és közösségi érdek. Az egészség ugyanis nem luxus – sem a pácienseknek, sem a befektetőknek, sem a nemzetgazdaságnak.
Ha Magyarországon sikerülne széles körben bevezetni a fizioterápiás első kontakt modellt, amelyben a páciens közvetlenül gyógytornászhoz fordulhat, a krónikus esetek száma jelentősen csökkenne, miközben az orvosi ellátórendszer tehermentesítése is megtörténne.
A kérdés így már nem az, hogy megengedhetjük-e magunknak a szemléletváltást, hanem az, hogy megengedhetjük-e magunknak, hogy ne változtassunk. Minden egyes fájdalomban eltöltött nap ugyanis nemcsak az egyén életéből vesz el, hanem az ország teljesítményéből is.
