Jó jelek, jelzések

Az elmúlt bő két hónap alatt az emberi élet védelme érdekében hozott intézkedések következtében lelassultak a mindennapjaink és a világ, a környezetünk látszólagos mozdulatlanságba dermedt, többségünk otthoni távmunkára kényszerült, életmódbeli szokásaink megváltoztak. Ez szükséges rossz volt, hogy a még rosszabbat, a tömeges megfertőződést és a járvány kiterjedését megakadályozzuk.

Megtanultunk másképpen dolgozni, tanulni. De ne feledjük azt sem, hogy számos iparág nem állt le, tovább folyt a munka, így az építőipar is – a körülményekhez képest – jól teljesített az év első negyedévében, kapacitását fenntartotta. Ma már elmondható, hogy óvatos optimizmussal tekinthetünk hazánkban az eljövendő időszak elé.

Tehát sajátos kényszerhelyzetbe kerültünk: egy korábban soha nem látott, nem ismert vírust kellett – a rendelkezésre álló lehetőségek közepette – hatástalanítani, és föl kellett készíteni az embereket a különleges körülmények elviselésére. A kényszerhelyzetek azonban nemcsak a korlátozásokat hordozzák magukban, de különös erőt is adhatnak, mert megoldások keresésére ösztökélnek tudósokat, az alkotói képességekre inspiráló erővel hatnak.

Vagyis ez a vírushelyzet megmutatta, hogy az ember mire képes, hogy az emberi elme hogyan keresi a megoldásokat a fölmerülő problémákra.

Mi magyarok is a vírus elleni védelemre kényszerültünk, és kerestük a megoldásokat, a kivezető utakat. Ebben a folyamatban az elszántan munkálkodó egészségügyi dolgozók mellé fölsorakoztak a mérnökök, kutatók és tudósok is. Mert a mérnöki képességet megmozgatta az, hogy hogyan lehet – újfajta, több embert egyidejűleg ellátni képes – lélegeztetőkészüléket gyártani az új koronavírus kezelésére; siker kísérte a vírus elleni küzdelemben a vérplazmavételen alapuló szérumterápiát; ezt ma már sikerrel alkalmazzák a kórházainkban.

Jó ütemben halad a vírus elleni vakcina létrehozása is; a világ tudománya – és benne a magyar „szürkeállomány” is – nagy sebességre kapcsolt.

Ezek a járványhónapok megmutatták, hogy nem lehet védtelen az emberiség még a leggyilkosabb „kihívással” szemben sem.

Nálunk az említett fejlesztések, a lélegeztetőgép megalkotása, a vérplazma-szérumterápia és a vakcinakutatás egyetemi és vállalati együttműködés alapján történt és történik. Mert igazából – nagy hatásfokkal – csak ilyen módon van előrelépés, mert a kutatás és a gyártás kölcsönhatásban van, mert nem lehet meg egyik a másik nélkül.

És a közös kulcs az innováció, továbbá a magas minőségű mérnöki és más (orvosi, biológusi, fizikusi és egyéb) egyetemi képzés; láthattuk, hogy minőségi képzés nélkül nem számíthatna a társadalom egy-egy váratlan válságszituációban okos és mindenki számára hasznos, jelen esetben életmentő megoldásokra.

Úgy gondolom, hogy az innovációt nem lehet elégszer hangsúlyozni, mert innováció nélkül sem az iparágakban, sem a szolgáltatásokban nincs előrelépés. Azt pedig nem kis büszkeséggel állíthatom, hogy a magyar mérnökök kreativitása, innovációs képessége kimagasló Európában, de a nagyvilágban is.

Bizton állíthatom, hogy mérnökeink jól vizsgáztak a mögöttünk lévő terhes időszakban, és jó jel az is, hogy a kényszerhelyzetek nem bénítóan hatnak ránk, hanem új megoldásokra serkentenek minket, és a közösség számíthat ránk, magyar mérnökökre a jövőben is!