Keynes és az ingyenebéd
Az állam ásasson ki gödröket, majd temettesse be azokat – javasolta John Maynard Keynes mintegy 70 évvel ezelőtt. Az angol közgazdász szerint ugyanis a munkásoknak adott eszközök és a nekik kifizetett bér tovagyűrűző hatása még mindig jobbat tesz a gazdaságnak, mint ha nem csinálnának semmit. Bár Keynes neve az 1930-as évek nagy gazdasági válsága kapcsán vált ismertté, a közhiedelemmel ellentétben a New Dealt meghirdető Franklin D. Roosevelt elnök nemigen alkalmazta az általa javasolt deficitnövelést, és az amerikai gazdaság nem ettől állt talpra.
A történelmi tények ellenére mindenesetre sokáig csodaszerként tekintettek Keynes tanaira, ebben csak a 70-es évek stagflációja és a nyomában népszerűvé vált kínálati gazdaságtan hozott változást. Az infláció kordában tartása, a privatizáció, a dereguláció, a szabadpiac jótékony hatása egészen a mostani válságig uralkodó nézet tudott maradni, most azonban ismét felerősödött a brit közgazdász követőinek a hangja. Olyannyira, hogy a korábban a fiskális fegyelmet minden elé soroló Nemzetközi Valutaalap sem ellenzi már, sőt helyesli a drasztikus anticiklikus lépéseket azon kormányok esetében, amelyek ezt megengedhetik maguknak.
A keresletélénkítést támogatók szerint súlyos bizalomvesztés közepette az államnak kötelessége a magánszektor helyére lépni, hogy elkerülje a még nagyobb öszszeomlást. Mondani sem kell, a politikusoknak ez ráadásul kiváló lehetőséget ad arra, hogy népszerűségüket növeljék. Japánban a kormányzó LDP a vidéki infrastruktúrára költött milliárdok révén tudta megőrizni hatalmát az ottani ingatlanválság nyomán „elvesztegetett” két évtized alatt is. Barack Obamát sokan már most Roosevelthez vagy az 50-es évek autópálya-építéseit levezénylő Dwight D. Eisenhowerhez hasonlítják.
De mi a valódi hasznuk ezeknek a pótlólagos kiadásoknak? Rövid távon akkor beszélhetünk sikerről, ha valóban sikerül kisimítani a visszaesést, és gyorsan visszaszerezni a magánszektor bizalmát. Ehhez a legkézenfekvőbb módszer az azonnali adócsökkentés vagy adó-visszautalás lehet, ám a jelenlegi példák azt mutatják, hogy a fogyasztók a pluszpénzt inkább megtakarítják, esetleg importcikkekre költik, ez nem ad lökést a gazdaságnak.
Hatékonyabb eszköznek tűnhet, ha az állam maga költi el a pénzt. De mire? Keynes véleményével ellentétben a tapasztalat azt mutatja, hogy a gödörásás helyett olyan projekteket célszerű finanszírozni, amelyek hosszabb távon is emelik a termelékenységet és a potenciális növekedési rátát. Japán – fejlettségi szintjéhez túlzott – autópálya- és hídépítéseiről például ma már látszik, hogy nem segítettek a gazdaságnak. Spanyolországban az állatorvosi ló esete a 17 méter magas madridi Kolumbusz-szobor átrakása 100 méterrel odébb (VG, 2009. május 28.). Bár Obama terveit is számos bírálat éri, az ottani lerobbant infrastruktúra feljavítása, a széles sávú internet-hozzáférés segítése, az elavult villamosvezetékek modernizálása vagy a megújuló energia támogatása még mindig jobb választásnak tűnik. (Érdemes lenne megnézni, hogy a magyar városközpontok uniós forrásból történő felújítása melyik kategóriába esik.)
Persze ha el is tekintünk attól, hogy az állam képes-e a legjobban megtérülő projekteket kiválasztani, ezek megvalósítása jellemzően hosszabb tervezést, kifutást igényel, tehát azonnali válságkezelésre nem alkalmas. Ellenben irgalmatlanul megemeli a jövő generációkat sújtó adósságot, ami hosszabb távon emeli a kamatszintet, a visszafizetési kényszer pedig előbb-utóbb rontja az üzleti környezetet.
Ahogy a szabadpiac mindenhatóságát, úgy a Keynes által sugallt ingyenebédet is érdemes tehát az illúziók világába sorolni. Attól ugyanis még nem lett gazdagabb senki, hogy kiállít saját magának egy csekket.
A szerző a Világgazdaság rovatvezetője
