Kezdetben majdnem mindenki haragudott valakire. Schröder Chirackal szólalkozott össze, Chirac Prodival. A "kicsik" felháborodtak a kevés szavazaton, a belgák a több holland, a portugálok a szerintük indokoltnál több spanyol vokson, a görögök a parlamenti helyek számán. A skandinávok és az osztrákok általában fájlalták a "kicsikkel" szembeni méltánytalanságot, emellett az előbbiek külön is kifogásolták a végsőnek szánt verzióban Litvánia "kisemmizését". A nagyok közül furcsa módon az olaszok és a spanyolok voltak még a legnyugodtabbak: Aznar kezdettől fogva a zsebében érezhette a számára a legfontosabbat (ha nem is azonos, de a legnagyobbakéhoz közelítő szavazatszámot), az olaszoknál pedig a tényleges európai szakértő, Dini beteg volt. Cserébe a britek az első megtorpanás után rákapcsoltak, és sikerült is összehozniuk a három kulcsállam közeledését. Bennfentesek szerint egy kicsit ezután mozdult ki a holtpontról a helyzet.
"Ne feledjék: minden kormányközi értekezlet arról szó, hogy melyik ország mit tud hazavinni utána" -. intette a brüsszeli nemzetközi sajtó munkatársait egy tagországbeli diplomata még Nizza előtt. Végül is, utóbb otthon mindenkinek el is kell tudni adnia a "dealt". Olyan szempont ez, amit láthatóan senki sem felejtett el a nizzai, közel négynapos alkuk során. Amikor alább felelevenítjük a december 7--11. közötti huzakodásnak a mindenféle háttérbeszélgetésekből rekonstruált filmjét, tanulságos vezérfonalként húzódik végig az, ahogy a csaknem általános elégedetlenségtől a mind teljesebb -- ha nem is elégedettség, de -- beletörődöttség felé haladt a vita -. az apránként kicsikart fizetségekért cserébe.
Csütörtök esti csúcsvacsora
Az első "csúcsvacsora", amelyen először volt a nizzai menü része a találkozó tényleges tétjét jelentő reformügy. Ekkor vált végképp világossá, hogy ellentétben a híresztelésekkel, továbbra sincs egyetértés Franciaország és Németország között. Chirac és Schröder pengeváltásait döbbenten követték az asztal körül ülők, akik ennek ellenére nem tudtak egyetérteni a francia elnök azon véleményével, hogy olyan francia--német nézeteltérésnek a szemtanúi, amelyik kétoldalú orvoslást igényel. Nem, válaszolták a "kicsik", ez a vita mindannyiukat érinti.
Ekkor robbant ki először a Chirac--Prodi ellentét is. Az Európai Bizottság elnöke kínos inzultusként élte meg, ahogy a francia államfő rendreutasította, amiért az olasz politikus mellett fel-feltűnt kabinetbeli jobb keze, a kormányközi ügyekben jártas David O''Sullivan. Amikor Chirac ki akarta küldeni a "kishivatalnokot", Prodi méltatlankodva jegyezte meg, hogy fenntartja magának a jogot a munkatársaival való konzultációra. (Az elnökség--bizottság ellentét aztán másnap este is látványosan visszatért.)
Pénteki gyóntatások
Az első formális "kormányközi ülés", minden előrelépés nélkül. "Az volt az érzésünk, hogy ugyanott tartunk, ahol hónapokkal ezelőtt" - jegyezte meg egy skandináv diplomata. Azok az egymást többnyire kioltó álláspontok szembesültek, amik ismertek voltak már Nizza előtt is. "Mindenki arra számított, hogy Chirac az ülés elnökeként felajánl a németeknek holmi egy-két szavazatos szimbolikus többséget, ami aztán dominósorokat döntő módon vált ki hasonló engedményeket a résztvevők körében. Az egészet akár két-három óra alatt be lehetett volna fejezni" -. vélte utólag egy uniós forrás. Csakhogy Chirac nem tett semmiféle gesztust.
Délutánra már nyilvánvaló volt, hogy a plenáris ülésen nem lehet érdemi haladást elérni. Ekkor jött a sokak szerint első igazán hasznos elnökségi döntés: kezdetét vette a kétoldalú "gyónás". A közös vacsorát törölték, és az egymást követő EU-elnökségek sorrendjében járultak az állam- és kormányfők Chirac és Jospin színe elé, még egyszer világosan értésre adva a sarokkérdésekben vallott nemzeti álláspontokat.
Ekkor következett az újabb szóváltás Jacques Chirac és Romano Prodi között, aki maga is részt akart venni az egyéni meghallgatásokon. A francia elutasításra válaszul a bizottság elnöke úgy döntött, hogy akkor megtartja saját külön bejáratú "gyóntatását", s a csúcs résztvevőinek többsége végül is kétszer vallott: egyszer Chiracnak és egyszer Prodinak. "Nem lehet mondani, hogy nagyon hatékony dolog lett volna, de Prodinak szüksége volt rá" - jegyezte meg egy bizottsági forrás.
A kettős gyóntatásnak olyan következménye is volt, hogy utóbb az elnökség és a bizottság még egyeztette a meghallgatások eredményeit, majd jött a francia diplomácia első álmatlan éjszakája: hajnalra össze kellett gyúrni az első egységes elnökségi javaslatot szavazásügyben.
Szombat: csökkenő feszültség
A francia javaslat általános felzúdulást váltott ki. Ez volt az a variáns, amelyikben a legnagyobb a rés a "kicsik" és a "nagyok" között, s amelyikben Spanyolország kettővel több voksot kapott volna, mint amennyit az azonos népességgel bíró Lengyelországnak készültek beígérni. Mindmáig kideríthetetlen, hogy voltaképpen kinek a kezdeményezésére született az utóbbi javaslat. A találkozó közeléből származó információk szerint az elnökség német nyomásra vállalta fel az ötletet - Schröder állítólag attól tartott, hogy nem tudja otthon eladni, ha csak két szavazat a különbség a német népességnek csak felét kitevő Lengyelország és közöttük. Varsóban néhány órán belül hivatalos nyilatkozatot adtak ki, Jerzy Buzek kormányfő pedig telefonon kereste a francia, a német, a spanyol és a svéd kollégáját. Chiracék ezt követően elhatárolták magukat a kezdeményezéstől, Schröder pedig személyesen biztosította Buzeket, hogy semmi olyan megállapodást nem fog támogatni, ami különbséget tesz Spanyolország és Lengyelország között. A lengyel ügy hamvában holt.
Különösen idegesek lettek viszont a portugálok. Az elnökségi dokument átvétele után néhány perccel diplomatáik már a sajtóközpont "kelet-európai asztalai" körül tartottak rögtönzött tájékoztatókat, hangoztatva, hogy a "bővítés szempontjából" mennyire "nem fair" a javaslat!
"Nagyon rossz volt a hangulat" - emlékeznek vissza a bennfentesek közül többen is. Délelőtt nem is tárgyalták a javaslatot, helyette az Európai Bizottság reformjáról, a vétójog szűkítéséről, valamint a Nizza utáni folyamatról volt szó. Kezdetben fagyos légkörben, ám mivel ezeken a pontokon végre néhányan úgy érezték, hogy kaphatnak valamit, a hangulat délre már kezdett oldódni.
Az osztrákok és a svédek például megtapasztalhatták, hogy a bizottság esetében van esély a tíz év múlva esedékes automatikus váltás elkerülésére (eredetileg az lett volna a megoldás, hogy 2010-től automatikusan hatályba lép a kis létszámú és rotáló tagságú bizottsági felállás), és keresztül tudják nyomni, hogy egy adott küszöbszint elérése után még csak újabb döntéshozás következzen. Kiderült az is, hogy a vétójog esetében az aggódóknak áttöréstől aligha kell tartaniuk: a többség kezd beletörődni, hogy nem lesz többségi szavazás az adózásnál, a szociális, vagy a bevándorlási kérdéseknél. Végül is itt nem az volt a jellemző, hogy a többség nagyon akarta volna a vétójog feladását, hanem hogy néhány ország nagyon nem akarta ennek bekövetkeztét. A "veszély" látható fakulásával az ő feszültségük is érezhetően csökkent.
Ekkor vetette be magát a brit diplomácia, amelyik arra összpontosított, hogy közös platformra hozza a három "nagyot": Nagy-Britanniát, Németországot és Franciaországot. Törekvésük azt célozta, hogy Németország úgy kerülhessen népességarányos(abb) helyzetbe, hogy ehhez ne kelljen Berlinnek "látható" szavazattöbblethez jutnia.
A vita este 9-ig tartott, ezt követte az informális "büfé" a ceremoniális hivatalos vacsora helyett, ami szintén francia elnökségi improvizáció volt. Rengeteget segített, hogy az egész diskurzus átalakult egy kötetlen fogadássá, ahol a résztvevők ad hoc kétoldalú egyeztetések sorát folytatták. "Estére már újból helyreállt a bizakodás" -. mondták utólag többen is.
Vasárnapi népességi fék
Vasárnap reggel jött szavazatügyben a második elnökségi verzió, amelyben eggyel nőtt a portugál szavazatok száma, és először került a szövegbe a 62 százalékos népességi minimumhatár előírása. Ez utóbbival egy csapásra megnyugodott a brit--francia--német trió: úgy kerülhettek meghatározó helyzetbe, hogy bár a szavazatok számát tekintve voksaik mennyisége még elmarad a blokkoló kisebbségtől, ám hármójukkal szemben már egy 27 fős EU-ban sem tud olyan minősített többségi koalíció felállni, amelynek népessége képes lenne kiadni a 62 százalékot. Megvolt a németek által kezdettől fogva szorgalmazott népességi fék.
Látszott az is, hogy az olaszoknak és a spanyoloknak nincs gondjuk az adott variánssal, a hollandokat pedig kielégíti az az egyszavazatnyi többlet, amit Belgiummal szemben ígértek nekik. A "boldogtalanok" táborát változatlanul a "kicsik" alkották, élükön a belgákkal és a portugálokkal, akik a vita egy bizonyos fázisában még azt is kilátásba helyezték, hogy kivonulnak a teremből és hazamennek.
Késő délutánra született meg a harmadik elnökségi változat, ezúttal úgy, hogy "kicsiknek" igyekezett adni valamennyit. Szűkítette a rést: a "nagyok" 30 voksát levitte 29-re (Spanyolországét 28-ról 27-re), miközben az alsóházban többnyire mindenkiéhez egyet-egyet még hozzáadtak, vagy legalábbis felhozták a parlamenti helyeik számát (Luxemburg ekkor kapta vissza hat képviselőjét). Ezzel ugyan átlépték az amszterdami szerződésben rögzített 700 fős parlamenti plafont, de az volt a hozzáállás, hogy ha harmincfős túllépéssel meg lehet oldani 12 újabb ország befogadását, akkor ennyi megengedhető. A portugálok ugyan kezdetben ettől a verziótól is prüszköltek (kezdetben nekik nem ígértek több honatyát), de már ők is úgy beszéltek a javaslatról, mint "jó tárgyalási alapról".
Hajnal: megvan a joganyag
Vacsora után alig volt ülés. Ha össze is ültek, néhány perc után újra és újra felfüggesztették. Chirac és Barnier a belgák és a portugálok megdolgozásán volt, sokáig eredménytelenül. Ráadásul újabb repedések keletkeztek: a skandinávok igazságtalannak minősítették a litvánoknak javasolt szavazatmennyiséget -. azonos népességi súly mellett kettővel kevesebb szavazatuk lett volna, mint Írországnak --, Olaszország pedig Románia és Málta helyzetének javításáért kezdett lobbizni. (Mindezekre válaszul hangzott el Chirac elnök elhíresült kijelentése: azon országok, amelyek régről fogva az EU-tagjai, és értékes hozzájárulásokat tettek az uniónak, több szavazatra jogosultak, mint amelyek még csak most csatlakoznak.) A portugálok végül engedtek, és már csak Verhofstadt állt ellen. Számára kellemetlen lett volna fizetség nélkül feladni, hiszen kísértett a nagy előd példája: három éve Amszterdamban Jean-Luc Dehaene annak árán is kész volt kitartani a több holland vokssal szembeni belga vétó mellett, hogy végül emiatt bukott a megállapodás az egész csomag felett. Hajnali négyre aztán a belgák is kaptak valamit: két pluszhelyet az Európai Parlamentben (mellesleg a görögökkel együtt), valamint ígéretet arra, hogy ha a taglétszám 18 fölé megy, akkor utána Brüsszelben tartják az EU hivatalos csúcstalálkozóit.
Chirac hajnali 4.30-kor rekesztette be az ülést. Az már csak a hétfő--keddi utómunkálatok során derült ki, hogy a hajnali zárásra sok elvarratlan szál hátrahagyásával került sor. Még napokkal később sem volt világos például, hogy hány százalék legyen a minősített többség határa, vagy hogy mi legyen a parlamenti helyekkel. Mindezek rendezésére még további tíz napon át folyt -- immár alacsonyabb szinten -- az "utócsúcs": a fővárosok és brüsszeli EU-delegációk közötti egyeztetés. De ez már egy másik történet. "A bővítési szempontból a lényeg, hogy mostantól kezdve van már intézményi joganyagfejezet is. Lehet vele egyet nem érteni, de a lényeg, hogy megvan, tárgyalni lehet róla" -. húzta alá egy bizottsági illetékes.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.