A nizzai EU-csúcs kulisszatitkai

Kezdetben majdnem mindenki haragudott valakire. Schröder Chirackal szólalkozott össze, Chirac Prodival. A "kicsik" felháborodtak a kevés szavazaton, a belgák a több holland, a portugálok a szerintük indokoltnál több spanyol vokson, a görögök a parlamenti helyek számán. A skandinávok és az osztrákok általában fájlalták a "kicsikkel" szembeni méltánytalanságot, emellett az előbbiek külön is kifogásolták a végsőnek szánt verzióban Litvánia "kisemmizését". A nagyok közül furcsa módon az olaszok és a spanyolok voltak még a legnyugodtabbak: Aznar kezdettől fogva a zsebében érezhette a számára a legfontosabbat (ha nem is azonos, de a legnagyobbakéhoz közelítő szavazatszámot), az olaszoknál pedig a tényleges európai szakértő, Dini beteg volt. Cserébe a britek az első megtorpanás után rákapcsoltak, és sikerült is összehozniuk a három kulcsállam közeledését. Bennfentesek szerint egy kicsit ezután mozdult ki a holtpontról a helyzet.
"Ne feledjék: minden kormányközi értekezlet arról szó, hogy melyik ország mit tud hazavinni utána" -. intette a brüsszeli nemzetközi sajtó munkatársait egy tagországbeli diplomata még Nizza előtt. Végül is, utóbb otthon mindenkinek el is kell tudni adnia a "dealt". Olyan szempont ez, amit láthatóan senki sem felejtett el a nizzai, közel négynapos alkuk során. Amikor alább felelevenítjük a december 7--11. közötti huzakodásnak a mindenféle háttérbeszélgetésekből rekonstruált filmjét, tanulságos vezérfonalként húzódik végig az, ahogy a csaknem általános elégedetlenségtől a mind teljesebb -- ha nem is elégedettség, de -- beletörődöttség felé haladt a vita -. az apránként kicsikart fizetségekért cserébe.
Csütörtök esti csúcsvacsora
Az első "csúcsvacsora", amelyen először volt a nizzai menü része a találkozó tényleges tétjét jelentő reformügy. Ekkor vált végképp világossá, hogy ellentétben a híresztelésekkel, továbbra sincs egyetértés Franciaország és Németország között. Chirac és Schröder pengeváltásait döbbenten követték az asztal körül ülők, akik ennek ellenére nem tudtak egyetérteni a francia elnök azon véleményével, hogy olyan francia--német nézeteltérésnek a szemtanúi, amelyik kétoldalú orvoslást igényel. Nem, válaszolták a "kicsik", ez a vita mindannyiukat érinti.
Ekkor robbant ki először a Chirac--Prodi ellentét is. Az Európai Bizottság elnöke kínos inzultusként élte meg, ahogy a francia államfő rendreutasította, amiért az olasz politikus mellett fel-feltűnt kabinetbeli jobb keze, a kormányközi ügyekben jártas David O''Sullivan. Amikor Chirac ki akarta küldeni a "kishivatalnokot", Prodi méltatlankodva jegyezte meg, hogy fenntartja magának a jogot a munkatársaival való konzultációra. (Az elnökség--bizottság ellentét aztán másnap este is látványosan visszatért.)
Pénteki gyóntatások
Az első formális "kormányközi ülés", minden előrelépés nélkül. "Az volt az érzésünk, hogy ugyanott tartunk, ahol hónapokkal ezelőtt" - jegyezte meg egy skandináv diplomata. Azok az egymást többnyire kioltó álláspontok szembesültek, amik ismertek voltak már Nizza előtt is. "Mindenki arra számított, hogy Chirac az ülés elnökeként felajánl a németeknek holmi egy-két szavazatos szimbolikus többséget, ami aztán dominósorokat döntő módon vált ki hasonló engedményeket a résztvevők körében. Az egészet akár két-három óra alatt be lehetett volna fejezni" -. vélte utólag egy uniós forrás. Csakhogy Chirac nem tett semmiféle gesztust.
Délutánra már nyilvánvaló volt, hogy a plenáris ülésen nem lehet érdemi haladást elérni. Ekkor jött a sokak szerint első igazán hasznos elnökségi döntés: kezdetét vette a kétoldalú "gyónás". A közös vacsorát törölték, és az egymást követő EU-elnökségek sorrendjében járultak az állam- és kormányfők Chirac és Jospin színe elé, még egyszer világosan értésre adva a sarokkérdésekben vallott nemzeti álláspontokat.
Ekkor következett az újabb szóváltás Jacques Chirac és Romano Prodi között, aki maga is részt akart venni az egyéni meghallgatásokon. A francia elutasításra válaszul a bizottság elnöke úgy döntött, hogy akkor megtartja saját külön bejáratú "gyóntatását", s a csúcs résztvevőinek többsége végül is kétszer vallott: egyszer Chiracnak és egyszer Prodinak. "Nem lehet mondani, hogy nagyon hatékony dolog lett volna, de Prodinak szüksége volt rá" - jegyezte meg egy bizottsági forrás.
A kettős gyóntatásnak olyan következménye is volt, hogy utóbb az elnökség és a bizottság még egyeztette a meghallgatások eredményeit, majd jött a francia diplomácia első álmatlan éjszakája: hajnalra össze kellett gyúrni az első egységes elnökségi javaslatot szavazásügyben.
Szombat: csökkenő feszültség
A francia javaslat általános felzúdulást váltott ki. Ez volt az a variáns, amelyikben a legnagyobb a rés a "kicsik" és a "nagyok" között, s amelyikben Spanyolország kettővel több voksot kapott volna, mint amennyit az azonos népességgel bíró Lengyelországnak készültek beígérni. Mindmáig kideríthetetlen, hogy voltaképpen kinek a kezdeményezésére született az utóbbi javaslat. A találkozó közeléből származó információk szerint az elnökség német nyomásra vállalta fel az ötletet - Schröder állítólag attól tartott, hogy nem tudja otthon eladni, ha csak két szavazat a különbség a német népességnek csak felét kitevő Lengyelország és közöttük. Varsóban néhány órán belül hivatalos nyilatkozatot adtak ki, Jerzy Buzek kormányfő pedig telefonon kereste a francia, a német, a spanyol és a svéd kollégáját. Chiracék ezt követően elhatárolták magukat a kezdeményezéstől, Schröder pedig személyesen biztosította Buzeket, hogy semmi olyan megállapodást nem fog támogatni, ami különbséget tesz Spanyolország és Lengyelország között. A lengyel ügy hamvában holt.
Különösen idegesek lettek viszont a portugálok. Az elnökségi dokument átvétele után néhány perccel diplomatáik már a sajtóközpont "kelet-európai asztalai" körül tartottak rögtönzött tájékoztatókat, hangoztatva, hogy a "bővítés szempontjából" mennyire "nem fair" a javaslat!
"Nagyon rossz volt a hangulat" - emlékeznek vissza a bennfentesek közül többen is. Délelőtt nem is tárgyalták a javaslatot, helyette az Európai Bizottság reformjáról, a vétójog szűkítéséről, valamint a Nizza utáni folyamatról volt szó. Kezdetben fagyos légkörben, ám mivel ezeken a pontokon végre néhányan úgy érezték, hogy kaphatnak valamit, a hangulat délre már kezdett oldódni.
Az osztrákok és a svédek például megtapasztalhatták, hogy a bizottság esetében van esély a tíz év múlva esedékes automatikus váltás elkerülésére (eredetileg az lett volna a megoldás, hogy 2010-től automatikusan hatályba lép a kis létszámú és rotáló tagságú bizottsági felállás), és keresztül tudják nyomni, hogy egy adott küszöbszint elérése után még csak újabb döntéshozás következzen. Kiderült az is, hogy a vétójog esetében az aggódóknak áttöréstől aligha kell tartaniuk: a többség kezd beletörődni, hogy nem lesz többségi szavazás az adózásnál, a szociális, vagy a bevándorlási kérdéseknél. Végül is itt nem az volt a jellemző, hogy a többség nagyon akarta volna a vétójog feladását, hanem hogy néhány ország nagyon nem akarta ennek bekövetkeztét. A "veszély" látható fakulásával az ő feszültségük is érezhetően csökkent.
Ekkor vetette be magát a brit diplomácia, amelyik arra összpontosított, hogy közös platformra hozza a három "nagyot": Nagy-Britanniát, Németországot és Franciaországot. Törekvésük azt célozta, hogy Németország úgy kerülhessen népességarányos(abb) helyzetbe, hogy ehhez ne kelljen Berlinnek "látható" szavazattöbblethez jutnia.
A vita este 9-ig tartott, ezt követte az informális "büfé" a ceremoniális hivatalos vacsora helyett, ami szintén francia elnökségi improvizáció volt. Rengeteget segített, hogy az egész diskurzus átalakult egy kötetlen fogadássá, ahol a résztvevők ad hoc kétoldalú egyeztetések sorát folytatták. "Estére már újból helyreállt a bizakodás" -. mondták utólag többen is.
Vasárnapi népességi fék
Vasárnap reggel jött szavazatügyben a második elnökségi verzió, amelyben eggyel nőtt a portugál szavazatok száma, és először került a szövegbe a 62 százalékos népességi minimumhatár előírása. Ez utóbbival egy csapásra megnyugodott a brit--francia--német trió: úgy kerülhettek meghatározó helyzetbe, hogy bár a szavazatok számát tekintve voksaik mennyisége még elmarad a blokkoló kisebbségtől, ám hármójukkal szemben már egy 27 fős EU-ban sem tud olyan minősített többségi koalíció felállni, amelynek népessége képes lenne kiadni a 62 százalékot. Megvolt a németek által kezdettől fogva szorgalmazott népességi fék.
Látszott az is, hogy az olaszoknak és a spanyoloknak nincs gondjuk az adott variánssal, a hollandokat pedig kielégíti az az egyszavazatnyi többlet, amit Belgiummal szemben ígértek nekik. A "boldogtalanok" táborát változatlanul a "kicsik" alkották, élükön a belgákkal és a portugálokkal, akik a vita egy bizonyos fázisában még azt is kilátásba helyezték, hogy kivonulnak a teremből és hazamennek.
Késő délutánra született meg a harmadik elnökségi változat, ezúttal úgy, hogy "kicsiknek" igyekezett adni valamennyit. Szűkítette a rést: a "nagyok" 30 voksát levitte 29-re (Spanyolországét 28-ról 27-re), miközben az alsóházban többnyire mindenkiéhez egyet-egyet még hozzáadtak, vagy legalábbis felhozták a parlamenti helyeik számát (Luxemburg ekkor kapta vissza hat képviselőjét). Ezzel ugyan átlépték az amszterdami szerződésben rögzített 700 fős parlamenti plafont, de az volt a hozzáállás, hogy ha harmincfős túllépéssel meg lehet oldani 12 újabb ország befogadását, akkor ennyi megengedhető. A portugálok ugyan kezdetben ettől a verziótól is prüszköltek (kezdetben nekik nem ígértek több honatyát), de már ők is úgy beszéltek a javaslatról, mint "jó tárgyalási alapról".
Hajnal: megvan a joganyag
Vacsora után alig volt ülés. Ha össze is ültek, néhány perc után újra és újra felfüggesztették. Chirac és Barnier a belgák és a portugálok megdolgozásán volt, sokáig eredménytelenül. Ráadásul újabb repedések keletkeztek: a skandinávok igazságtalannak minősítették a litvánoknak javasolt szavazatmennyiséget -. azonos népességi súly mellett kettővel kevesebb szavazatuk lett volna, mint Írországnak --, Olaszország pedig Románia és Málta helyzetének javításáért kezdett lobbizni. (Mindezekre válaszul hangzott el Chirac elnök elhíresült kijelentése: azon országok, amelyek régről fogva az EU-tagjai, és értékes hozzájárulásokat tettek az uniónak, több szavazatra jogosultak, mint amelyek még csak most csatlakoznak.) A portugálok végül engedtek, és már csak Verhofstadt állt ellen. Számára kellemetlen lett volna fizetség nélkül feladni, hiszen kísértett a nagy előd példája: három éve Amszterdamban Jean-Luc Dehaene annak árán is kész volt kitartani a több holland vokssal szembeni belga vétó mellett, hogy végül emiatt bukott a megállapodás az egész csomag felett. Hajnali négyre aztán a belgák is kaptak valamit: két pluszhelyet az Európai Parlamentben (mellesleg a görögökkel együtt), valamint ígéretet arra, hogy ha a taglétszám 18 fölé megy, akkor utána Brüsszelben tartják az EU hivatalos csúcstalálkozóit.
Chirac hajnali 4.30-kor rekesztette be az ülést. Az már csak a hétfő--keddi utómunkálatok során derült ki, hogy a hajnali zárásra sok elvarratlan szál hátrahagyásával került sor. Még napokkal később sem volt világos például, hogy hány százalék legyen a minősített többség határa, vagy hogy mi legyen a parlamenti helyekkel. Mindezek rendezésére még további tíz napon át folyt -- immár alacsonyabb szinten -- az "utócsúcs": a fővárosok és brüsszeli EU-delegációk közötti egyeztetés. De ez már egy másik történet. "A bővítési szempontból a lényeg, hogy mostantól kezdve van már intézményi joganyagfejezet is. Lehet vele egyet nem érteni, de a lényeg, hogy megvan, tárgyalni lehet róla" -. húzta alá egy bizottsági illetékes.