Versenyző városok

Erőteljesen átrendeződött a hazai városhálózat az elmúlt évtizedben. A piacgazdaság tényezőire a nagyvárosok reagáltak a leggyorsabban, de a tradicionális középvárosok és a 70--80-as években alapított városok is fokozatosan leküzdötték a rendszerváltozás negatív gazdasági hatásait -- állapítja meg Rechnitzer János és Lengyel Imre A városok versenyképességéről szóló tanulmányában. A Tiszántúl elmúlt 20-30 évben alakított centrumaiban, illetve a 90-es években nagyobb számban alapított városok között nagyobb számban találhatók leszakadók, de ez a csoport is erősen megosztott. A szerzők szerint számolni kell a speciális helyzetű városok körének bővülésével, így az üdülő- és az agglomerációs központok megjelenésével, illetve a határ menti városok fejlődésével. A tanulmány a Magyarország területi szerkezete és folyamatai az ezredfordulón című kötetben jelent meg, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja adott ki.
A városhálózat gerincét a nagyvárosok -- a megyeszékhelyek és a megyei jogú városok -- alkotják. A verseny lényegében ezek között zajlik: küzdenek a befektetőkért, az új piaci intézmények és szervezetek megjelenéséért, illetve a különféle új igazgatási funkciók telepítéséért. A szerzők kombinált rangmódszert dolgoztak ki egy az USA nagyvárosaira ismertetett eljárás adaptálásával. A versenyképesség változására, azaz a városi GDP növekedési ütemének becslésére az alábbi dinamikus mutatókat vették figyelembe: a kiskereskedelmi forgalom emelkedésének ütemét 1995--1998 között, az iparban, valamint a szolgáltatásokban képződött hozzáadott érték növekedésének ütemét 1995--1998 között, az iparűzési adó és az adóköteles személyi jövedelem változásának ütemét 1995--1998 között. A fenti mutatóknál nem a fajlagos, azaz nem az egy lakosra számolt, hanem a városban képződő összértéket vették figyelembe. Az öt növekedési ütem alapján kialakult öt rangsorból állt össze a versenyképesség változását jelző dinamikus rangsor.
Emellett vizsgálták a városok jelenlegi helyzetét is. Ehhez öt -- 1998. évi -- fajlagos mutatót használtak: a kiskereskedelmi vállalatok egy lakosra jutó nettó árbevételét, a feldolgozóipari (kettős könyvelésű) vállalatok egy foglalkoztatottra jutó társasági adóalapját, az üzleti szolgáltatást végző (kettős könyvelésű) vállalatok egy foglalkoztatottra jutó nettó árbevételét, az egy lakosra jutó iparűzési adót, illetve az egy lakosra jutó adóköteles személyi jövedelmet. Ezek alapján számolták ki a városok összesített rangsorát.
A szerzők megállapítása szerint a két adatsor együttesen mutatja a 22 megyei jogú város versenyképességét, s a városok négy csoportba sorolhatók. A nyertesek -- Székesfehérvár, Győr, Szombathely, Dunaújváros, Eger és Veszprém -- mind múltbeli, mind jelenlegi pozíciójuk alapján kedvező helyzetben vannak. A felzárkózók csoportjába azok tartoznak, amelyek dinamikája kedvező -- az első tízben még szerepelnek --, ám a jelenlegi adatok alapján a háttérbe sorolódtak. Idetartozik Debrecen, Sopron, Pécs és Nyíregyháza. A leszakadók csoportjában a helyzet fordított: Zalaegerszeg, Szolnok, Nagykanizsa, Szeged és Szekszárd jelenlegi helyzete kedvezőnek mondható, ám mérsékelt tartalékaik vannak a versenyben. A veszteseknek sem a dinamikája, sem a pillanatnyi helyzete nem kedvező, így versenyképességük gyengének mondható. Ebbe a csoportba tartozik Tatabánya, Kecskemét, Salgótarján, Miskolc, Kaposvár, Békéscsaba és Hódmezővásárhely. A szerzők kiemelik: a városverseny összetett folyamat, s az összefüggések között csak az egyik -- bár számos esetben a legfontosabb -- a gazdasági potenciál és változása.