Variációk a bújtatott akadályra

A földvásárlás kérdése különösen Magyarországon és Lengyelországban számít politikailag érzékeny problémának. Hazánk tíz, Varsó egyenesen 18 évig akarja még fenntartani a külföldiek számára a földeladás tilalmát. Ebbéli szándékuk voltaképpen a tárgyalások megkezdésének első pillanatától fogva ismert, amit ugyancsak kezdettől fogva némi értetlenkedés és méltatlankodás is kísér az EU-oldalon.
Méltatlankodás azért, mert bizottsági illetékesek és tagországbeli politikusok és diplomaták nem győzik hangsúlyozni, hogy a termőföld szabad adásvétele szerves része a közösségi egységes piac alapjául szolgáló "négy szabadságjognak". Nem véletlen, hogy ennek korlátozására nincs és a rendszer általánossá válása óta soha nem is volt példa még a mai tagállamok körében.
Az értetlenkedés forrása pedig részint az, hogy mindmáig többnyire megalapozatlannak tekintik a jelölt országok félelmét, miszerint a jelentős árkülönbségek miatt tőkeerős uniós cégek és magánszemélyek felvásárolhatják az ország értékesebb területeit (magyar számítások szerint a magyarországi és közösségi földárak közötti rés helyenként 30-40-szeres is lehet). Emellett -- és főként -- visszatérően emlékeztetnek, hogy végső soron a földhöz jutás az esetek többségében a mai tagországokban sem parttalan, ám bizonyos keretek között tartására léteznek sokkal kifinomultabb eszközök is, mint a horizontális jogi tiltás.
A legismertebb a dán példa, amely (bár nem tartalmaz állampolgársághoz kötött korlátozást) számos közvetett elemében megnehezíti a nem dán állampolgárok földvásárlási lehetőségeit. Még a relatíve legengedékenyebb esetben is -- a lakóépülettel is rendelkező, öt hektárnál kisebb birtokok vételénél, amelyre elvben bárki jogosult lehet -- minimális elvárás a dániai munkavállalási engedély megléte. Harminc hektár felett már kikötés a mezőgazdászi szakképzettség is, miközben öt hektáron túl -- ez már a dánokra is áll -- csak természetes személyek vásárolhatnak földet, jogi személyek (például szövetkezetek) nem. Az utóbbiak esetében a tagok külön-külön meglévő földterületeinek megegyezés szerinti összeillesztéséről lehet csak szó (másfelől viszont egy-egy család két birtoknál többel nem rendelkezhet, és ezek összterülete nem haladhatja meg a 150 hektárt.)
A francia szabályozás annyival egyszerűbb, hogy itt elvben bárki vehet bármekkora területű termőföldet. Az ügyletet viszont már engedélyeztetni kell, és az erre illetékes hatóság -- a birtok- és vidékrendezési társaság (a mi földalapunk megfelelője) -- ezt akár meg is tagadhatja, ha veszélyeztetve látja a hagyományos birtokstruktúra megőrzését, illetve ha a vevőjelölt híján van az elvárt minimális agrárképzettségnek.
Németországban általában annyira magasak a földárak, hogy többnyire még efféle közvetett védelmi mechanizmusokra sincs szükség. Két hektár felett azért itt is engedélyeztetni kell, és ha felmerül a birtokstruktúra megbontásának -- például túlzott felaprózásának -- a veszélye vagy az adásvétel irreális áron történő megkötése, akkor még mindig beavatkozhatnak a hatóságok. Hasonlóképpen Hollandiában is csak akkor támaszt akadályt a nemzeti hatóság, ha az adásvétel nyomán olyan anomáliák merülhetnek fel, mint például a közös EU-agrárpolitikán belül az országra "leosztott" termékkvótától jelentősen eltérő tevékenység szándéka.
A dánokhoz képest a másik végletet a brit gyakorlat jelenti, ahol végképp semmiféle korlátozás vagy nehezítő tényező nem létezik.
A tőke szabad mozgásával foglalkozó joganyagrész újabb tárgyalására egyébként leghamarabb a május 17-i főtárgyalói fordulón vagy a júniusi miniszteri ülésen kerülhet sor.