A felzárkózási pálya követésének feltételei

Matolcsy György gazdasági miniszter vitaindító cikkét abból a szempontból mindenképpen üdvözölni lehet, hogy a széles nyilvánosság előtt kezdeményez eszmecserét a magyar gazdaság távlatos fejlődéséről. Két évtized alatt nyilván különböző színű kormányok lesznek, de a gazdaság alapvetően kontinuitást mutat. Ráadásul az EU-ban érvényes hatéves tervezési időtáv eleve átnyúlik a politikai cikluson. Így kívánatos lenne, hogy ne csak az egészségügyről és az agráriumról, hanem a gazdaság távlati fejlesztéséről is legyen egyfajta széles körű és hosszú távra szóló konszenzus a politikai erők, az érdekképviseletek és a közgazdászszakma között. Az ilyen témájú nyilvános viták pedig segíthetik ennek kialakulását.
A vitaindítónak kétségkívül igaza van abban, hogy Magyarországnak a rendszerváltás után esélye nyílt hosszabb ideig egy felzárkózási fejlődési pályán való haladásra. A leírtakkal kapcsolatos első ellenvetésem e fejlődési pálya kezdetére vonatkozik. Az EU és Magyarország közötti fejlettségi különbség 1989 és 1996 között még drámaian mélyült, azóta azonban egyértelmű közeledés van. A magyar gazdaság 1997 óta évi 4,5-5 százalékos növekedést produkál, így immáron ötödik éve a felzárkózási pályán halad. (Ráadásul például az 1997--98, illetve 1999--2000-es kétéves gazdasági növekedési, fogyasztásbővülési számok kísértetiesen hasonlítanak is egymásra, igaz, a fogyasztás emelkedése mögött előbb a jövedelemnövekedés, utóbb pedig részben a megtakarításcsökkenés állt.) Ha pedig ez a helyzet, akkor már időzítési okokból sem lehet az induló lökést adó tényezőnek tekinteni a -- csak 2001-ben kezdődő -- Széchenyi-tervet. Igazából a sikeres piacgazdasági átmenet, a masszív tőkebeáramlás, az eredményes stabilizáció és a mindezek alapján igen jó versenyképesség alapozta meg a dinamikus növekedést.
A felzárkózási folyamatot tápláló tényezők meghatározása nem egyszerűen akadémikus vita. Ha ugyanis nem jó az ezzel kapcsolatos diagnózis, akkor a gyakorló gazdaságpolitikus igenis eltévedhet: a folyamat remélt kedvező befolyásolása helyett a növekedés lassulása jelentkezhet. (Cseh- vagy Lengyelország esetében is tapasztalhattuk a sokáig magas dinamika látványos visszaesését.) Mert ugyan jók a magas magyar növekedés fennmaradásának (sőt kisebb erősödésének) -- különösen rövidebb távú -- esélyei, de nincs semmilyen garancia e folyamat két évtizedes folytatódására. Már jelenleg is láthatók fékező tényezők, amelyek a későbbiekben nyilvánvalóan erősödni fognak. (Így mindenekelőtt a nagy visszaesést követő "helyreállítási periódus" lassan lezárul.) Pontosan ezért a kormányok részéről növekedéstámogató lépésekre van szükség. Ezen az alapvető ponton viszont jórészt más teendőket látok, mint a vitaindító szerzője. Vázlatosan fogalmazva a következőket tartom a legfontosabbnak.
Először valóságos növekedésgyorsító rakéta lesz felvételünk után az EU közösségi forrásainak beáramlása a magyar infrastruktúra-fejlesztésbe, a beruházások élénkülésébe. Ezt persze elvileg lehetne ugyancsak a Széchenyi-terv részeként kezelni, de a jelenlegi bemutatásból e momentum hiányzott. Márpedig a közösségi források a csatlakozás után akár a GDP 2-2,5 százalékának megfelelő többletberuházást jelenthetnek, amihez képest eltörpül a Széchenyi-terv 2001-es igazi állami kiadásnövekedése (ha a korábban különböző címeken szereplő és most összevont előirányzatokat a valódi bázishoz hasonlítjuk).
Másodszor szükség van a beruházási ráta lényeges emelésére, enélkül ugyanis aligha tartható fenn a magas dinamikájú gazdasági növekedés. Ráadásul éppen az állami finanszírozású infrastrukturális fejlesztések fellendítése a legfontosabb, sajnos ilyen törekvés viszont kevéssé látszik a hivatalos középtávú elképzelésekben. Persze a nem állami finanszírozásra is lehet támaszkodni, ez azonban az M1-es autópálya irreálisan magas díjainak megismétlődését eredményezné, mondjuk például a jelentős beruházások végrehajtása után a csatornaszolgáltatások esetében. A magas beruházáshoz emellett magasabb lakossági megtakarítás is kellene.
Harmadszor szükség van az adó- és járulékterhek csökkentésére, az adózás lényeges egyszerűsítésére és mindezzel különösen a kis- és középvállalkozások jövedelmi helyzetének és fejlődési esélyeinek javítására.
Negyedszer szükség van a jelentős működőtőke-beáramlás folytatódására és a képződő nyereség minél nagyobb arányú itthon tartására. Ehhez pedig kiszámítható, a gazdasági élet játékszabályait tiszteletben tartó, a piacgazdasági logikához igazodó gazdaságirányítás kellene.
Ötödször szükség van az oktatás és általában a közszolgáltatások színvonalának jelentős emelésére, mivel ezek a versenyképesség egyre fontosabb tényezőivé válnak.
Hatodszor pedig kétségkívül szükség van a kis- és középvállalkozásokat vagy akár a nemzeti tőke fejlődését közvetlenül is segítő pénzügyi csatornákra (amelyek ma jórészt a Széchenyi-tervben találhatók). Ugyanakkor ezeket a forrásokat kizárólag pályáztatás alapján, normatív módon, átláthatóan szabad felhasználni, összhangban az EU támogatáspolitikai irányelveivel, és csak akkor, ha mindebből valóban nemzetgazdasági haszon származik. Ennek a növekedéstámogató tényezőnek a jelentőségét azonban nem szabadna szinte kizárólagosnak tekinteni.
Az is vitakérdés, hogy egyáltalán milyen dinamikájú évi átlagos magyar növekedési ütem elérése reális. Ez persze nem döntéstől függ, de azért a jövőre vonatkozó "vízióhoz" az ütem megjelölése is hozzátartozik. A vitaindító az EU növekedési üteme kétszeresét prognosztizálja, igaz, mostanában a hivatalos megnyilatkozásokban gyakran az "EU növekedési üteme plusz 2 százalékpont" meghatározás szerepel. Az EU hosszú távú növekedési potenciálját az ottani kutatók általában 2,5-3 százalékra teszik. Így 5-6 százalékos (vagy 4,5-5 százalékos) ütemet lehet "dekódolni" ezekből a véleményekből. Szerintem 15-20 éves távlatban az átlag 5 százalékos magyar növekedési ütem igen jó eredmény lenne (ez így is kicsit magasabb az 1997--2001. évi átlagnál). Az EU-csatlakozás körül ugyan (éppen a gyorsító rakéta miatt) 6 százalék is lehetséges, de a későbbiekben a lassító tényezők is egyre erősebbek lesznek. Így hosszabb távon még a felzárkózást támogató közösségi források is fokozatosan megszűnnek a felzárkózás előrehaladása, illetve újabb és újabb EU-tagok felvétele miatt. Ötszázalékos átlagos ütem mellett viszont 2015--2020-ra legfeljebb megfelezni tudjuk a jelenlegi körülbelül 50 százalékos elmaradásunkat az EU mai tagországainak átlagához képest. (Természetesen statisztikailag sokkal jobb eredmény adódik, ha az EU gyorsan bővül, pláne ha például Oroszországot is fölveszik, de nyilván nem ilyen "felzárkózásról" gondolkodunk.) Ebből adódóan irreális az a cél, hogy "nagyjából 2015-ig a magyar gazdaság elérheti az EU-országok átlagos fejlettségi szintjét, majd 2025-ig megközelítheti a legfejlettebb EU-gazdaságok szélét". Ilyen viharos javulást az EU fennállása óta eddig egyedül Írország volt képes produkálni, ez más tagállamnak nem sikerült. Írország viszont elég speciális eset (ahol ebben éppen a külföldi tőke óriási beáramlása játszotta a fő szerepet).
Az eddigieken kívül a vitaindító számos más megállapítása is kommentálható lenne, jó néhány dologgal pedig egyet lehet érteni. Irreális például az a feltételezés, hogy "a Magyarországról kiinduló tőkeexport a következő 15-20 évben integrálhatja a Kárpát-medencében működő elkülönült nemzetgazdasági részeket". A valóságos folyamatban nem a magyar, hanem a német (vagy részben osztrák, holland) tőke hajtja majd végre a -- ráadásul szélesebb földrajzi léptékű -- integrációt. Ettől még persze a magyar közép- és egyes nagyvállalatok regionális kapcsolatai is erősödni fognak, ez azonban -- a tőkeerő hiányában -- a gazdaságok egészére nézve inkább kiegészítő jellegű marad. Az ilyen jellegű megjegyzések folytatása helyett -- a terjedelmi korlátokra is tekintettel -- inkább az induló gondolathoz térek vissza. Ideje lenne annak, hogy a hosszú távú gazdaságfejlődési kérdésekről széles körű szakmai párbeszéd bontakozzon ki, és ne csak a Világgazdaság hasábjain.

"Kétségkívül szükség van a kis- és középvállalkozásokat, vagy akár a nemzeti tőke fejlődését közvetlenül is segítő pénzügyi csatornákra (amelyek ma jórészt a Széchenyi-tervben találhatók). Ugyanakkor ezeket a forrásokat kizárólag pályáztatás alapján, normatív módon, átláthatóan szabad felhasználni, összhangban az EU támogatáspolitikai irányelveivel, és csak akkor, ha mindebből valóban nemzetgazdasági haszon származik. Ennek a növekedéstámogató tényezőnek a jelentőségét azonban nem szabadna szinte kizárólagosnak tekinteni." Akar László, volt pénzügyi politikai államtitkár-->