Piacgazdaság magyar módra

Nem vitatható, hogy Matolcsy György "Negyedik felzárkózási kísérlet: az építkezés kora" című cikke nagyra törő, optimista eszmefuttatás a múltról és a jövendőről. Szeretném egyértelműen rögzíteni, hogy sok más gazdasági elemzővel együtt magam is osztom a gazdasági miniszter azon alapvető kiinduló értékelését, hogy a magyar gazdaság és a társadalom előtt valóban ígéretes fejlődési periódus áll. A rendszerváltás óta eltelt évtizedben lényegében kiépültek a piacgazdaság főbb intézményei és működési rendje, és ha mutatkoznak is bizonyos hiányosságok a működés területén, a további javulás bizonyára bekövetkezik.
Az is nyilvánvaló, hogy a manapság hangzatos és gyakori megközelítés, "a merjünk álmodni" jellegéből adódóan nehéz "szakmai fogást" találni a nagyvonalú múltértékelés és a jövőre vonatkozó ugyancsak elnagyolt megfogalmazások, alapelvek, célok és jövőképek tekintetében. Pontosabban az első ránézésre kézenfekvőnek tűnő múltértékelés és a kijelentésszerű alapelvek, valamint a célok szinte mindegyike igazolást, bizonyítást kíván, illetve a jelen formájában számtalan kérdést vet fel.
A tanulmányban jelzett eddigi három, végül is kudarcos modernizációs kísérlet külső és belső gazdasági-társadalmi meghatározottságai annyira eltérnek, hogy a jövőre vonatkozó tanulságok levonására aligha alkalmasak: pontosabban csak a mostani modernizációs kísérlet várható kudarcát vetítik előre. A három eddigi felzárkózási nekirugaszkodás kudarcát jól szemlélteti, hogy a gazdasági fejlettségben az európai fejlett centrumhoz képest Magyarország ma nagyjából ugyanott tart, mint 100 vagy 150 évvel ezelőtt. Az ebből fakadó, jövőre vonatkozó következtetés pedig az, hogy 15-20 év múlva sem lesz ebben alapvető változás.
Meglepő és igen elgondolkodtató, hogy "a sikerre ítélt" modernizációs kísérlet kapcsán igen kevés szó esik az EU-csatlakozással várhatóan megteremtődő új növekedési feltételekről, pl. az EU-n belül szabadon áramló szellemi és tárgyiasult tőkéről, a gazdaságpolitikai elvek és törekvések egységesüléséről, a piacgazdaság logikáját keresztező, esetleg annak ellentmondó gazdaságpolitikai megközelítések visszaszorulásáról stb. Pedig a magam részéről az EU-csatlakozásnak a magyar gazdaság modernizációját erősítő közvetlen gazdasági hatásán túl a legfontosabb következményét abban látom, hogy miután általában is az elkülönült országok gazdaságpolitikai törekvéseinek és alkalmazott eszközeinek lehetőségei szűkülnek, egységesülnek, így a magyar gazdaságpolitika sajátos, legtöbbször "harmadik utas" törekvései és gazdaságpolitikai módszerei is beszűkülnek és egyértelműen a piacgazdaság követelményeihez igazodnak. Ezt a várakozást erősíti az EU-ban elfogadott normák és direktívák sokszor jogilag is szankcionált érvényesítése, továbbá az irányítási, működési modellek igazodási kényszerei. Megítélésem szerint a mostani modernizációs felzárkózási kísérlet sikerének reményét alapvetően az adja, hogy az EU-csatlakozással a magyar gazdaság a fejlett gazdasági centrumokban érvényesülő követelményekkel és kihívásokkal szembesül. A követelményekhez történő igazodást, amely fájdalmas további gazdasági és társadalmi átrendeződésekkel jár, nem lehet ilyen-olyan, rövid távú politikai indokokkal és gyakran valós szociális feszültségekkel elodázni, megkerülni.
Úgy tűnik, hogy az EU-csatlakozást nem említő eszmefuttatást a felzárkózási kísérlet beindulásaként említi, a 2000-ben újra napirendre került autópálya-építést, a sorozatos változtatásokat megélő otthonteremtési programot és mindezek betetőzéseként a Széchenyi-programot. Tiszta szívből drukkolok a mostani felzárkózási kísérlet sikeréért, de a beindulást érzékeltető intézkedések enyhén szólva szegényesek. Túl azon, hogy például az autópálya-építés beindulása késve és meglehetősen vontatottan halad, a gyorsított program megvalósítása sem jelent érdemi változást a mostani súlyos deficitekben. A tavalyi lakásépítés számai nem jeleznek megugrást, a családtámogatás pedig tényleges hatását tekintve nagyon az elején tart. 2000-ben a beruházások alig 6 százalékkal nőttek, és 2001. első negyedévében sem tapasztaltunk érdemleges gyorsulást.
Érdekességként említem, hogy a szerző a magyar felzárkózási kísérlet indulását makacsul 2000-hez köti, pedig a magyar gazdaság növekedése a sokszor elátkozott Bokros-csomag bevezetését követő évben, 1997-ben vette kezdetét, és azóta is 5 százalékos növekedés közelében van.
A rövidség miatt megjegyzésem, ellenvetéseim kizárólag a kiindulásul szolgáló alapelvekre vonatkoznak, annál is inkább, mert amennyiben a kiindulási alapelvek tisztázatlanok, nem megalapozottak, úgy a ráépülő víziók, álmok is kétségesek. Ami a negyedikként említett alapelvet illeti, az ideológiáktól és kőbe vésett szabályoktól mentes, pragmatikus gazdaságpolitika felvázolása szimpatikusnak tűnik. Kissé elgondolkozva az írottakon, ez azonban azt is jelentheti persze, hogy a normális piacgazdaság szabályai, követelményei is a mindenkori gazdaságpolitikai megfontolások, akaratok és érdekek alá rendelődhetnek. Ez utóbbi érvényesítése azért jelent kisebb veszélyt, problémát, mert közeli EU-csatlakozást feltételezve ez az alapelv inkább a politikacsinálók szándéka, mintsem valóságos lehetőség.
Az elsőként említett alapelv a frontális növekedés szükségességét és lehetőségét fogalmazza meg: mindenki vegyen részt és váljon részesévé a gazdasági felemelkedésnek. Utópiának tökéletes, de a gyakorlatban soha, sehol meg nem valósult fejlődési modell. Csak az elmúlt tíz esztendő magyar tapasztalataira utalok, amikor is a fejlődés minden szempontból rendkívül differenciált volt, és megítélésem szerint a következő évtizedben mind ágazati, mind területi szempontból, továbbá az egyes társadalmi rétegek aspektusából a differenciálódás talán még erősödik is. A technikai fejlődés és a termelési tényezők oldaláról kiinduló differenciálódást a gazdaság megerőszakolása nélkül nem lehet kikapcsolni, illetve csak igen jelentős potenciálvesztés mellett. Teljesen világos ugyanis, hogy amennyiben a növekedés egy adott időszakában valamely vállalkozás, ágazat vagy térség komparatív előnyöket mutat fel, az itt jelentkező jövedelmek átcsoportosítása nemzetgazdasági síkon nagyobb veszteséget jelent, mint a komparatív előnnyel nem rendelkezők anyagi támogatásától várható előny. Ezen túlmenően a termelés oldaláról jelentkező nagyon is eltérő fejlődés eredményeinek közvetlen szétterítése a társadalom többi rétege között éppen a legfontosabb gazdasági érdekeket kapcsolná ki. A piacgazdaság lényege a minden szinten és vonatkozásokban jelentkező differenciálódás, amelynek vadhajtásait ugyan szükséges nyesegetni, de egyenletesen teríteni a termelésben és a fogyasztásban aligha lehetséges, és nem is kívánatos. Pontosabban lehet, de ezt a formációt már ismerjük, szocializmusnak hívják, esetleg a piacgazdaság magyar módra címmel illethetjük.
A harmadik alapelv igazából az egész eszmefuttatás legvitatottabb része és egyben a további gazdasági szempontokból megfogalmazható ellenvetések és kétkedések alól húzza ki a talajt. Ezért is nehéz vagy nem igazán lehet termékeny az eddigi gazdasági ismereteken és tapasztalatokon alapuló közgazdasági eszközökkel vitatkozni a cikk megállapításaival. A harmadik alapelv ugyanis nem kevesebből indul ki, mint hogy a sikeres felzárkózási kísérlet modelljének kimunkálásánál döntően nem a gazdasági feltételekre kell építeni, hanem "először a családot, a rendet, a gazdasági etikát, a szellemi és tudástőkét és a nemzeti érdeket képviselő államot kell megerősíteni, majd csak ezek után következnek a gazdasági értékek és érdekek". Nem vitatható a nem anyagi tényezők fokozódó és jelentős szerepe a modern gazdasági növekedésben, de figyelembe véve a magyar gazdaság fejlettségi szintjét és a következő évtizedben jelentkező felzárkózási követelményeket, az anyagi értékeket és érdekeket másodlagossá deklarálni nemcsak hiba, hanem bűn, sőt a piacgazdaság lényegének negligálását jelenti. A szerző megközelítésében olyan értékek vannak a gazdasági értékek és érdekek elé helyezve, mint a rend, vagy a nemzeti érdekeket képviselő állam. Azt gondolom és remélem, hogy ez az időbeni és értékrendbeli alárendelés inkább csak a nem anyagi tényezők fontosságát hivatott kiemelni, egyrészt, mert az anyagi és a nem anyagi tényezők szétválasztása meglehetősen problematikus, például a szellemi és tudástőke fejlett iskolahálózatot, felkészült, jól fizetett pedagógusokat és hatékony társadalmi gyakorlatot feltételez stb., másrészt mert elkülönült létük aligha lehetséges. Például milyen gazdasági etika az, amely a piacgazdaság gazdasági érdekein túl, attól függetlenül alakul? Végül: mert inkább azt tapasztaljuk a történelemben, hogy a nem anyagi jellegű tényezők gyakran nehezebben változtathatók, mint az anyagi feltételek.
Bár az alapelveknél a szerző a nem anyagi tényezők elsődlegességét hangsúlyozza, érdekes módon, amikor a magyar gazdaság remélt regionális szerepéről beszél, éppen azt emeli ki, hogy a magyar gazdaság szerepének emelkedése a környező országokban és az ezen keresztül megvalósuló anyagi gyarapodás alapul szolgálhat a nemzetiségi problémák enyhüléséhez. Ebben az összefüggésben mintha az alapelveknél alkalmazott fölérendeltség az ellenkezőjére fordulna. Egyébként csak megjegyzem, hogy a szerző sok összefüggésben utal nemzetközi példákra, amikor a várható jövőképet felvázolja. Ugyanakkor azt feltételezi, hogy az I. világháború után elkülönült nemzetgazdasági részeknek a magyar gazdaság általi újraintegrálása és az így jelentkező gazdasági gyarapodás csillapíthatja a nemzetiségi ellentéteket. A vallon--flamand, spanyol--baszk, ír protestáns--katolikus ellentétek éppen az ellenkezőjét bizonyítják. Olaszországban az észak--dél ellentéte a fejlődéssel nem gyengült, hanem erősödött. Ezek után a négy kiinduló alapelv lényege a következő: minden szinten egyenletesen terített gazdasági fejlődés és életszínvonal; a gazdasági értékek és érdekek másodlagossága; az állam módosult, de növekvő fontosságú szerepe és végül az ideológiáktól mentes pragmatikus gazdaságpolitika. Ezek az alapelvek külön-külön is, de különösen együttesen nem éppen a piacgazdaság lényegét testesítik meg, így jobb híján inkább nevezhetjük magyar modellnek.
A kiemelt négy alapelv, amelyre az egész fejlesztési vízió épül, tehát erősen vitatható, és megítélésem szerint egy nem létező, valószínűleg nem is megvalósítható "magyar modell" képét vetíti elénk. Éppen ezért a szerző véleményével ellentétben nem az a legjobb módszer -- szerintem --, ha semmit sem mérlegelve és semmit sem megvitatva hozzákezdünk megvalósításához. Inkább az lenne a kívánatos, ha a kiindulási alapelveket tisztázva, a magyar gazdaság növekedési és terjeszkedési potenciálját reálisan felmérve teljesíthető álmokat fogalmaznánk meg. Mert kicsi és szerény potenciálokkal bíró ország stratégiája csak egy lehet. Reális ön- és helyzetértékelésen alapuló, a leginkább sikert ígérő alkalmazkodás, röviden szólva: ahogy lehet.
A szerző közgazdász