Eltérő stratégiák a listák felállítására

A Fidesz és az MDF közös listájának helyeiről folyó alkudozás, az MSZP által Doszpot Péter sztárnyomozónak kínált előkelő listás hely, a kis pártok azon bejelentései, miszerint mind a 176 választókörzetben indítanak egyéni jelöltet -- néhány esemény azok közül, melyek ráirányítják a figyelmet arra, hogy vajon a választási felkészülés során milyen taktikát követnek a pártok. A politikai erőknek olyan szabályok között kell manőverezniük, amelyeket 1989-ben "alkudtak ki" részben egymással, részben az akkori MSZMP-vel szemben. Ezek a jogszabályi kitételek mára a pártok körül kialakult tömegbázis, az országos szervezettség és legfőképpen a kétpólusúvá váló pártrendszer miatt számos ponton elavultak.
A rendszerváltás utáni "káderhiány", a "gyermekcipőben járó" országos szervezettség, a politikusok zömének ismeretlensége indokolta többek között a területi listák intézményének bevezetését, illetve az úgynevezett hármas jelölés megengedését. Ez utóbbi azt jelenti, hogy egy jelölt elindulhat egyéni választókörzetben, emellett szerepelhet a megyei és az országos listán is. Az egyéni győzelem esetén a listákról "kiesik" a jelölt, növelve ezzel a hátrébb induló bekerülési esélyeit; volt már arra példa, hogy az adott párt országos listájának hetvenedik feletti helyéről is bekerülhet képviselő az Országgyűlésbe.
A választási rendszer aránytalanságát nemhogy nem csökkenti, egyenesen növeli az 1989-ben elsősorban a "civilek" (harmadik tárgyaló fél) nyomására bekerült és a pártok által csak megyei "emberhiányuk" miatt elfogadott területi lista. Éppen a rendszer aránytalansága miatt minden párt számára az egyik taktikai kérdés a választások előtt az, melyik megyében hogyan állítja össze területi listáját.
A két nagy párt megyei listáinak első két helyén álló politikusok nem kockáztatnak sokat: biztos, "bérelt" a parlamenti helyük. A kis pártoknál már nem ez a helyzet. Ha a parlamenti bejutás követelményeként a listás szavazatok alapján el is érik az ötszázalékos küszöböt, előfordulhat, hogy megyei listáik első helyezettjei sem kerülnek be erről a listáról a parlamentbe. A választási törvény ugyanis alacsony számban rögzíti az egy megyében kiosztható területi listás mandátumok számát. Az első forduló eredményeinek összesítésekor a megyében leadott, érvényes listás szavazatok számát elosztják az adott körzetben kiosztható mandátumokat eggyel meghaladó számmal. Így kapják meg az egy területi listás mandátum eléréséhez szükséges szavazatszámot. Az elmúlt választások eredményeit figyelembe véve az volt a jellemző, hogy területi listáról a nagyobb pártok tudtak sok képviselők a Házba juttatni, míg a kisebbeknek a területi listán a fenti számítási mód miatt nem érvényesülő szavazatai az országos listán kamatoztak -- természetesen kevesebb mandátummal.
Éppen a fentiek miatt minden megyében más-más módon kalkulálhatnak a pártok a megszerezhető területi mandátumokat illetően. Van, ahol lényegében csak a lista első helye számít befutónak, ám van olyan megye is, ahol az első három-négy hely biztosnak tekinthető, és az egyéni szereplésektől függően akár a tizedik hely felett is bejuthat a jelölt a parlamentbe. A legkevesebb területi listás mandátumot -- négyet -- Tolna és Nógrád megyében osztják ki, a legtöbbet, huszonnyolcat Budapesten. A többi megyében ez a szám jellemzően öt és kilenc között alakul, Borsodban tizenegy, Pest megyében 14.
A korábbi választásokon a pártok minden alkalommal egyfajta versenyfutásba kezdek, melyiknek sikerült már több jelöltet kiválasztania, vagy éppen elsőként országos listát állítania. A verseny érdekessége: bár a legtöbb kisebb politikai tömörülés igyekszik minden körzetben jelöltet találni, a jogszabályok szerint erre nem is lenne szükségük ahhoz, hogy a számukra a legtöbb mandátumot biztosító országos listát elkészíthessék. Ehhez elég hét -- tetszőleges, tehát akár kisebb területből álló -- megyében jelölteket és listát állítani. A kisebb pártok -- tehát immáron az MSZP és a Fidesz kivételével mindenki -- tulajdonképpen akár két tucat jelölttel is nekivághatnának a választásoknak, és elviekben ugyanolyan eredményt érhetnének el, mintha mind a 176 körzetben indultak volna. Az elmúlt választások eredményeit vizsgálva kiderül: a kisebb erők egyéniből csupán egy-két sztárpolitikust tudtak az Országgyűlésbe juttatni, de az országos lista kompenzálásának köszönhetően persze ennél lényegesen több mandátumhoz jutottak. A választásokon önállóan induló pártok kímélnék ugyan a pártkasszát, ám mégis arra törekednek, hogy szinte minden körzetben saját jelöltet állítsanak. Az országos lefedettség a jelöltek révén ugyanis személyes közelségbe viszi a pártokat a választókhoz, így segít a korteskedésben és növelheti a listás szavazatok számát is.
A közvélemény-kutatási adatok és a választási rendszer sajátossága miatt ma annyi állapítható meg: a kis pártok csak megfelelő stratégiai szövetségessel együtt juthatnak a parlamentbe, az MSZP és a Fidesz közül pedig az nyerhet, amelyik a második fordulóra fel tud mutatni alkalmi szövetségest. A választásokon eddig is mindig az a párt győzött, amelyik több egyéni körzetben diadalmaskodott. A jelenlegi felmérések kiélezett versenyt prognosztizálnak, amelynek következtében a listás szavazatokból hozzávetőlegesen egyenlő mennyiséget szerez majd a Fidesz és az MSZP. Ez egyszersmind hasonló számú területi listás mandátumot feltételez. A küzdelem tehát a második fordulóban dől el, az egyéni körzetekért vívott csatában: aki itt veszít, már nem tudja behozni ellenfelét az országos listáról a töredékszavazatokkal szerzett mandátumokkal. Hasonló volt a helyzet 1998-ban: az MSZP három százalékkal eredményesebb volt az első forduló listás szavazásán, de jelöltjei sorra elvéreztek a második fordulóban az összefogó jobboldali vetélytárssal szemben.
Az elmúlt három választáson a pártok csupán a közös jelölt indításával, s a második fordulóban az egymás javára történő visszalépésekkel használták ki a választási törvény átal biztosított együttműködési lehetőségeket. Kapcsolt vagy közös lista állítására mindeddig nem volt példa, ám a Fidesz és az MDF 2002-ben már "kipróbálja" az utóbbit. A választási törvény kidolgozásakor a kapcsolt lista szolgálta volna azt a célt, hogy két vagy több párt önállóságát fel nem adva, szövetségben vágjon neki a választásoknak. A közös listát ezzel szemben olyan együttműködési formának gondolták, amely két vagy több párt már-már uniószintű egybeolvadását feltételezi. A kapcsolt lista állítása esetén a szavazólapon külön-külön is lehet voksokat adni a pártoknak, és ezáltal egyértelműen kiderül, melyik erő érte el közülük az ötszázalékos küszöböt.
A közös listára vonatkozó eredeti szabályozás szerint nem állapítható meg, hogy az együttműködő pártok külön-külön elérnék-e a küszöböt, csak közös eredményük számít, amely két párt esetében nem lehet kevesebb 10 százaléknál. Utólag, 1997-ben került be az a rendelkezés, amely kimondja: a közös listát állító pártoknak is el kell érniük egyedül az 5 százalékot. Mivel az együttműködés ezen formája kizárja annak lehetőségét, hogy ténylegesen megállapítható legyen, a szavazók a közös lista pártja közül melyikre is voksoltak, a törvény egy kötelező előzetes megállapodást írt elő. Ebben a pártoknak azt kell rendezniük, hogy a közös listára összesen leadott szavazatok milyen arányban oszlanak meg közöttük. A probléma ezzel "csak" az, hogy ma még nem tudni, a szavazatok előzetes megosztása irányadó-e a költségvetési támogatás megosztására. Ez az egyik legfontosabb azon kérdések közül, amelyekkel kapcsolatban a Fidesz és az MDF hamarosan az Országos Választási Bizottsághoz és az Állami Számvevőszékhez fordul. Bár egyes szakemberek úgy vélik, korrektebb lenne az eljárás, ha a közös listára vonatkozó szabályokat törvénymódosítással rendezné végleg az Országgyűlés.