Kulcskérdés a nyugdíjgarancia
A kelet-európai és közép-ázsiai átalakuló gazdaságoknak rögtön a rendszerváltás kezdetén szembesülniük kellett a fogyó nyugdíjjárulék-alap és a növekvő arányú eltartott népesség kettős problémájával. A jobb gazdasági helyzetű országok általában inkább megkímélhették a nyugdíjasaikat a drasztikus vátozásoktól, bár az indexálás szabályainak módosítása a költségek kordában tartása érdekében sehol sem volt elkerülhető. A másik kulcsváltozónak a nyugdíjkorhatár bizonyult, ennek effektív értékét alig néhány ország (köztük Litvánia) tudta emelni az elmúlt évtizedben, és csupán Grúzia kényszerült annak meredek növelésére.
Szétszakadó régió
A kilencvenes évek közepére két jól megkülönböztethető országcsoport alakult ki a régióban. A rosszabb gazdasági helyzetű országok a hosszú távú fogyasztáskiegyenlítés célját feladni kényszerültek, hogy erőforrásaikat a minimálisan elégséges nyugdíjjövedelem biztosítására koncentrálhassák. Albánia, Azerbajdzsán, Grúzia, Örményország, Tádzsikisztán vagy Ukrajna rendszerében alig tesznek különbséget a nyugellátásokban a korábbi jövedelmek vagy a ledolgozott évek száma függvényében. Lettország a kilencvenes évek elején kényszerült kevésbé differenciált nyugdíjak fizetésére, míg Lengyelországban a falusi népesség nyugellátása tekinthető lényegében munkabértől és munkában töltött évektől független járadéknak. Amint a feltételek lehetővé teszik, az államok a nagyobb differenciálás irányába mozdulnak, mint ahogy az a magasabb jövedelmű országcsoportban, például Magyar- vagy Lengyelország ipari munkavállalói esetében is történt.
A hosszú távú szociális és államháztartási kihívások azonban a jobb helyzetű országokat is a nyugdíjrendszer megreformálására kényszerítették. Ez nemcsak Magyarországon jelentette egy második, fedezeti pillér bevezetését a felosztó-kirovó rendszer mellé. Kazahsztánban szintén 1998-ban indult a valamennyi munkavállaló számára kötelezővé tett fedezeti pillér, melynek kifizetéseit majd egy garantált állami minimumnyugdíj egészíti ki. Lengyelország egy, Lettország három és fél évvel később vezette be a fedezeti pillért, Horvátország pedig jövő januártól teszi ezt. Emellett gyakorlatilag az összes rendszerváltó országban előrehaladott állapotban van a reform előkészítése.
Egyes országok -- Litvánia, Horvát- és Magyarország -- a felosztó-kirovó rendszereik kifizetéseit meghatározó formulákat igyekeztek csiszolni. Mások egy lényegbevágóbb változtatással az állami rendszerben hoztak létre virtuális egyéni számlákat, melyek esetében már nem a szolgáltatás, hanem a nyugdíjjárulék meghatározott.
A rendszerváltó államok nyugdíjrendszerének elodázhatatlan reformja sem jelent feltétlenül kielégítő megoldást a hosszú távú egyensúlyt fenyegető, demográfiai eredetű problémákra. Az érintett országokban a nyugdíjak ma még átlagosan a GDP 8 százalékát teszik ki, ez az arány azonban 2050-ig 14-16 százalékra nőhet. A munkaerő-piaci részvétel ösztönzése, a nyugdíjkorhatár emelése és az indexálás szabályainak megváltoztatása külön-külön is könnyíthetik az államháztartás terheit, de a nyugdíjkiadások stabilizálásához legalább két eszköz kombinációját kell alkalmazni. Változatlan trendek esetén Észt- és Lengyelország áll a legnagyobb kihívás előtt.
"Pilléres" gondok
Az átmenet költségeinek -- az első pillérből kieső járulékok -- finanszírozására három megoldás képzelhető el. Az implicit nyugdíjadósság mérséklése a kifizetések csökkentését jelenti, ami az idősebb munkavállalók és a nyugdíjasok költségére terheli a problémát, míg a fiatalokat a második pillér kárpótolja az első kisebb kifizetéseiért, csakhogy általában magasabb nyugdíjkorhatár elérése után. Az adósság azonban explicitté tehető, aminek viszont magasabbak a finanszírozási költségei -- a teherviselés megosztása a nemzeti költségvetés összeállításakor dől el. A harmadik lehetőség az adóból történő finanszírozás, a társadalombiztosítási járulékok emelésével vagy más források bevonásával. Optimális megoldás csak a három út kombinációjával képzelhető el.
Ha minden problémára nem is hoz azonnal megoldást, számos előnye van a többpilléres nyugdíjrendszernek. A munkavállalók számára lehetővé teszi a kockázatok megosztását (mivel az állami rendszer kifizetései a bérnövekedéstől, a magánszámlákéi a tőke hozamától függnek), a nyugdíjcélú megtakarítások befektetése pedig megemelheti az adott ország hosszú távú növekedési ütemét. A fedezeti pillér egyúttal a befektetési kockázatok nemzetközi megosztására is lehetőséget ad. Az egyéni számlák rendszere a járulékfizetőknek a nyugdíjas évekbeli életszínvonalukért viselt felelősségét is erősíti. Mégsem lehet valamennyi rendszerváltó országot a fedezeti pillér mielőbbi bevezetésére buzdítani, hiszen ennek előfeltétele például a tőkepiacok minimálisan szükséges fejlettsége, az adminisztratív és ellenőrző kapacitások megléte és egy fiskálisan megvalósítható stratégia az átmenet idejére.
Ami a fedezeti pillér méretét illeti, úgy tűnik, a bruttó fizetések 4-6 százalékánál kevesebből befektető rendszer aligha lehet költséghatékony a fixnek tekinthető költségek miatt. Az örökölt nyugdíjjövedelem-arányok és járulékhányadok viszont a bérek 7-10 százalékára korlátozzák a fedezeti pillérbe fizetett hozzájárulások felső határát.
Garanciális problémák
Sok kötelező fedezeti vagy többpilléres rendszert működtető ország garantált az átlagbér 25-35 százalékára rúgó minimális kifizetést a második pillérből, aminek legalább három következménye van. Egyrészt a minimális juttatás fix szolgálati időhöz kötése annak lejártával megszünteti azt az ösztönzőt, amely a dolgozót a legális gazdaságba kényszeríti. Az összegre jogosító minimális szolgálati idő növelése túlságosan nagy egyenlőtlenségekhez vezethet azok kárára, akik önhibájukon kívül teljesítettek kevesebb szolgálati évet. Egyenlősítő, de bonyolultabb megoldás, ha az állam valahogyan a munkában töltött évek függvényévé teszi a minimális nyugdíjat. A másik kérdés, amit a fedezeti pillér kifizetéseire adott garancia felvet, az, hogy emellett miért van szükség egy szervezetileg elkülönített első pillérre. Erre azonban magyarázatot ad a kockázatmegosztás igénye, illetve az, hogy az első pillérnek a garanciaszintet elérő vagy meghaladó teljesítménye csökkenti az állam feltételes kötelezettségeinek mértékét. A harmadik probléma, hogy jelentős minimumkifizetések, tehát nagyobb feltételes kötelezettségek esetén az állam tartózkodni fog a befektetési szabályok liberalizálásától -- tartva a kockázatos eszközöktől --, akadályozva ezzel a tőkepiacok fejlődését és a növekedést.
A legkevésbé kívánatos megoldás -- írja a tanulmány --, ha a garancia az abszolút hozamra szól. Bár a relatív hozamra adott garancia népszerű, gyakran a nyugdíjalap-kezelők portfólióinak hasonulásához vezet, korlátozva a valódi választás lehetőségét. Az OECD tanulmánya nem zárja ki, hogy Lengyel- és Magyarországon, ahol az első pillér elég erős, mérséklik a relatív hozamgaranciát, sőt, meg is szüntethetik azt, ahogy "az állampolgárok bizalma megerősödik a tőkepiacokban és a kockázatvállalást jutalmazó lehetőségekben".
A rendszerváltók körében végzett bármely csoportosítás tökéletlen. Mégis, a szerzők a 100 dolláros abszolút nyugdíjszintnél húzzák meg azt a határvonalat, mely fölött már érdemes a többpilléres rendszer bevezetéséről gondolkodni. Az első "döntési küszöb" a rendszerváltó országok előtt annak tisztázása, egyáltalán megengedhetik-e maguknak a járulékfizetők teljes életútjára vonatkoztatott fogyasztáskiegyenlítést. Ha a válasz igen, a hogyanra már nincs univerzális válasz: ez történhet virtuális számlákkal, a felosztó-kirovó rendszer kifizetéseinek más számításával, többpilléres rendszer bevezetésével, vagy teljes egészében a fedezeti pillérre való átállással.
A tanulmány szerzőinek tanácsa az, hogy a fedezeti pillér bevezetése előtt tisztázódjon a cél -- a megtakarítások növelése, a tőkepiacok fejlesztése vagy a kockázatok diverzifikálása --, és a reformot ennek megfelelően hajtsák végre. Pontosan meg kell határozni az átmenet finanszírozásának forrásait, és a jóléti veszteségek és nyereségek időbeli megoszlását. Ráadásul mindeközben nem szabad szem elől téveszteni mindazokat a szociális és gazdasági aspektusokat, melyeket erősen befolyásol a nyugdíjrendszer változása.
