Receptkeresés az ezredforduló problémáira

Nemcsak a nagy válság, hanem az I. világháborút követő egész időszak pénzügyi nehézségei formálták a 20. század talán legnagyobb hatású közgazdászának gondolatait, amikor az egyrészt a megtakarításokat, másrészt a beruházásokat ösztönző "időhorizont" eltéréséből arra az eredményre jutott: a piac magára hagyva nem találja meg az egyensúlyt. A teljes foglalkoztatás megvalósításához ezért nem elég a kamatpolitikával befolyásolni a gazdasági ciklusok alakulását, hanem a költségvetés kiadásait is ennek a célnak kell alárendelni, akár az állam eladósodásának árán is.

Miután a II. világháborút követő újjáépítési szakaszban, majd az olajválságra következő visszaesés során az infláció változatlanul magas maradt, közgazdászok körében ez azt a gondolatot sugallta, hogy Keynes tanai csak a depresszió idején érvényesek. Az ezt az időszakot jellemző "neoklasszikus" elméletet - ami feltételezte a keynesiánus lecke tudását, de a békeidők klasszikus tanait követte - a való élet indította új igazságok keresésére, s közülük először a mennyiségi pénzelmélet lett a nyertes. Az új hit legnevesebb hirdetője Milton Friedman volt, akinek a híres mondása, a "money matters" - a pénz számít - azon alapul, hogy a pénz forgássebessége állandó, s ezért a konjunkturális ingadozásokat a pénzmennyiség változása vagy változtatása idézi elő. Az Egyesült Államok pénzpolitikai történetének gondos elemzése során munkatársával, Anna Schwartzcal együtt kimutatta, hogy a 29-es válság után az adósságoktól való szabadulás és az egyensúlyra törekvő monetáris politika által előidézett pénzszűke tette olyan méllyé és tartóssá a krízist. Ugyancsak kifejtette, hogy a monetáris politika csak egész rövid ideig képes a kamatlábnak s vele a munkanélküliség szintjének rögzítésére. Ennek oka az árakra, illetve az ezekkel kapcsolatos várakozásokra gyakorolt hatás, vagyis a távolabbi jövő. Tanításaiból a jegybankok és a kormányok eleinte csak azt hallották meg, hogy a pénz, illetve a hitelek mennyiségének szabályozása révén lehet kiküszöbölni a nagy gazdasági ingadozásokat.

Hamarosan kiderült azonban, hogy a fejlett és ravaszul bonyolult "termékeket" forgalmazó értékpiacokon nem lehet igazán megállapítani, mi az elmélet szempontjából "számító" pénz. Ezért nincs igazán olyan mennyiségi mutató, amelyhez egy független jegybank igazodhat. Józan fiskális politikát feltételezve ezért inkább a még megengedhető inflációt, illetve az inflációt még nem gerjesztő reális vagy nominális növekedést ajánlották egyesek a pénzügyek horgonyául. A valóságban persze Friedman iskolája nem a pénzmennyiség megállapítására helyezte a hangsúlyt, hanem arra, hogy a kormányok beavatkozásai a stabilitás érdekében éppen az ellenkező hatást váltják ki, ciklikus alkalmazkodási folyamatot indítanak el.

Az elmélet számára új problémát jelentett a 90-es éveknek, különösen az évtized második felének szárnyaló amerikai fellendülése, amely a várakozásoktól eltérően nem járt inflációs hatással. A legtöbben a termelékenységnek az elektronikai ipar és az információtechnika fejlődése által okozott növekedésében látták a rejtély nyitját, bár voltak kételkedők, akik arra hivatkoztak, hogy a többi ágazat termelékenységére nem terjedt át a hatás, mint a vasút vagy a villamosság megjelenése után. Az ezredforduló táján bekövetkező tőzsdei áresés épp a csúcstechnikai vállalatok körében azután előrevetítette a recesszió árnyékát.

Maga a jelenség elméletileg felveti azt a kérdést, hogy a globalizáló tőkemozgások és multinacionális vállalatok korában az óriásira duzzadt tőke vagy a reálszférában tapasztalható fejlemények mozgatják-e a világgazdaságot. Kétségtelen ugyanis, hogy miközben a termelés értéke néhány százalékkal nő, a termékeket előállító vállalatok értéke megsokszorozódhat, viszont a termelés növekedésének csupán a lassulása is képes a tőzsdei értéket akár megfelezni is. Egyrészt a jó üzletmenet a vállalat részvényeinek gyorsabb növekedésével jár, mintha a gyorsuláshoz, és nem a növekedés sebességéhez igazodna (persze képletesen, nem szigorú matematikai értelemben). Másrészt a tőketulajdonosok hajlamosak a jelent a végtelenbe előrevetíteni, mint ahogy egy beteg sem tudja elképzelni, hogy pár nap múlva elmúlik a láza. Ezt a hatást az utóbbi időben Soros György hangsúlyozta széles körben, bár a várakozások szerepe az elméletben nem új. Az irányzatoknak ez a túlzásra való hajlama megnehezíti, hogy mind a gazdaságpolitikusok, mind a spekulánsok eltalálják a konjunktúraciklusok fordulópontjának idejét. Továbbá a vállalatok részvényei és a hozzájuk kapcsolódó derivatív papírok követeléseket és tartozásokat tartalmaznak, tehát a valódi érték, ha változik is pénzbeli kifejezése, csak a vállalatok együttese és üzemi nyereségük összege. A piaci érték ingadozása tulajdonképpen a jövőben várható hasznok jelenre diszkontált értékéhez fűzött várakozások állandó változása, tehát időbeli tényező.

A várakozások természetesen a gazdaság résztvevői objektívnek vélt információin alapulnak. Az egyész gazdaságot tekintve azonban ezek az ismeretek nem csak a jövőre, de a jelenre nézve sem megbízhatók, így a döntések összessége nagymértékben a véletlenen múlik. Nem meglepő, hiszen az ismeretek csak részben tényleg igazak, továbbá - s ez a döntéseknél fokozottan igaz - a gazdaság szereplőinek szubjektív tulajdonságaitól, nézeteitől is függnek. A véletlenszerűség ezért még inkább igaz a közgazdaságtanban, mint a természettudományban, pedig az igaznak elfogadott állítások ott is többnyire csak statisztikailag állják meg a helyüket.

S itt visszatérhetünk napjaink problémájához: kinek van igaza, a fiskális gyógyszerek híveinek, vagy a monetaristáknak, netán a harmadik eszmének, a mennyiségi elméletet követő kínálati iskolának, amely az intézményekre helyezi a hangsúlyt, a reálgazdaság elemeinek rugalmasságára, alkalmazkodóképességére? Ezt a gondolatot épp az utóbbi három bekezdésben tárgyalt üzemgazdasági szempontú megfontolások is támogatták. Ezzel a felfogással az a baj, hogy a gazdaság különböző rétegeinek, például a munkaerő képzettségének, megbízhatóságának, a technikának, a közigazgatásnak, a pénzügyi szférának, azon belül a tőzsdének vagy a bankrendszernek az alkalmazkodási sebessége igen különböző és nagyrészt csak becsült. A gazdaság egésze ezekkel a szempontokkal áttekinthetetlen. Ha nem így lenne, legalábbis stagnáló műszaki színvonalon a szocializmus is elvegetálhatott volna. (A fejlődéshez kockázatvállalás is tartozik.)

Ezért az a kérdés, hogy Amerikára hivatkozva a kínálati elmélet vagy a monetarizmus eredménytelenségét látjuk Greenspan egy éve tartó kamatcsökkentéseiben vagy Japánra hivatkozva a fiskális élénkítés csődjére mutatunk rá, szinte eldönthetetlen. Ez a látszólag Friedman liberalizmusa mellett szóló érv elveti a finomhangolás lehetőségét. De nincs tekintettel a társadalom tűrőképességére, azaz változási sebességére. A teljesen racionális piac az infláció, azaz a pénzillúzióra alapozott állami "csalás" nélkül valószínűleg a 19. század társadalmi harcait élesztené újra. A közfogyasztás nagy jelentősége miatt van ez így, mert az erőforrások ebben a fekete lyukban tűnnek el, amelyben mindenki kapni akar, de senki sem adni. A közfogyasztás visszaszorítása (a kínálati iskola vesszőparipája), a társadalom alkalmazkodási képességének javítása fájdalmas, de hatásos módszer a gazdaság teljesítőképességének hosszú távú fokozására. Politikai megvalósíthatósága azonban kétséges.