A megjósolhatatlan jövő varázsa
Ha jobban belegondolunk, az egész rendszer egy körkörös érvelésre épül: a forint erős, tehát le fog menni az infláció, ha viszont lemegy az infláció, a forint gyorsan átalakul euróvá és eltűnik a kockázata, tehát indokolt, hogy a forint erős legyen. A Nemzeti Bank ráerősít erre a felfogásra: ha magasabb az infláció, akkor a forintnak még erősebbnek kell lennie, és ezt el is fogjuk érni. Ez eddig nagyjából sikerült is, ráadásul úgy, hogy az MNB nem is avatkozik be közvetlenül az árfolyam alakulásába, csak a kamatokkal és a kijelentéseivel operál. A rendszer tényleg bámulatos, de azért emlékeztet egy kicsit Münchausen báró egyes trükkjeire.
>> A forintárfolyamról
Jó, jó, mondhatnánk, de akkor még mindig ott van az, hogy a forint fundamentálisan alulértékelt volt a sávnyitás előtt, sőt még talán most is, és ezért indokolt, hogy az árfolyama ott legyen, ahol van, vagy akár még tovább értékelődjön fel. Azt azonban szinte lehetetlen megmondani, hogy mi egy adott deviza "egyensúlyi" vagy "fundamentális" árfolyama: ahány módszer, annyi eredmény, és a tapasztalat az, hogy a devizák nagyon hosszú idő alatt mozdulnak el az egyensúlyinak vélt árfolyam felé. A forint tényleg alulértékeltnek tűnt az árfolyamsáv kinyitása előtt. Az erősödése azóta azonban valószínűleg nagyban köszönhető annak is, hogy a fix hozamú forinteszközökbe fektetők, ha hajlandók voltak egy évet "kiülni", soha nem vesztettek a befektetésükön az utóbbi 6-7 évben (relatíve, mondjuk, a német állampapírokhoz), és általában jelentősen jobb hozamokat értek el. Ez nagyon hosszú idő, és így az egyszerű befektetési szabály ("long HUF") nagyon be tud ivódni az agyakba. Ezért is van az, hogy a befektetők ennyire hajlanak arra, hogy az MNB "erős forint" kijelentéseit elhiggyék, sőt képzeletükben felerősítsék. Ráadásul a fundamentumok romlásával (nagyobb költségvetési hiányok, gyors bér- és lakossági fogyasztásnövekedés), ha létezik olyan dolog, hogy egyensúlyi reálárfolyam, akkor az nagy eséllyel most egyre gyengébb lesz. Ebből az következik, hogy valószínűleg a "hit" szerepe egyre nagyobb lehet a jelenlegi árfolyam fenntartásában.
Játsszunk el a következő gondolattal: a forint valamilyen okból gyengül. Az infláció várhatóan nagyobb lesz, mint korábban gondoltuk. Az euró bevezetése eltolódni látszik a magas infláció miatt. A forint kevésbé lesz vonzó, és ezért tovább gyengül. Az elemzők megindokolják a gyengülést azzal, hogy nagy a költségvetési és a fizetési mérleghiány, tulajdonképpen nincs is mit csodálkozni azon, hogy gyengül a forint, inkább az volt az érdekes, hogy eddig nem tette. Az ördögi kört az MNB egy ilyen esetben elvileg kamatemeléssel megtörhetné. Ez az elvi lehetőség azonban nagyon sok esetben csődöt mondott már: a kamatemeléssel a leértékelődés ellen küzdő jegybank nem egy jó ómen az árfolyamra nézve. A magasabb kamat ugyanis csak akkor hatásos, ha nem vezet a befektetők által elvárt kamatprémium emelkedéséhez. Sokszor azonban éppen ehhez vezet: ha a magas kamat "fájdalmas" a gazdaság számára, akkor nagy az esély, hogy nem fog sokáig fennmaradni. A befektetők a magasabb hozamokat és az erős (bár a korábbinál már gyöngébb) árfolyamot átmenetinek tekintik, és úgy is viselkednek.
>> Lehetséges veszélyek
Ha tovább gondolkodunk, legalább három-négy olyan potenciális esemény van, amely a következő egy-két évben jelentős változást okozhat, és a legtöbbjük kedvezőtlen irányba hat. Több feltörekvő gazdaság csődbe mehet, Amerika megtámadhatja Irakot, az USA-ban és akár az EU-ban is egy új recesszió alakulhat ki, és elhúzódhatnak az EU-tárgyalások is. Ezek a veszélyek távolinak tűnhetnek, de nem elhanyagolható a valószínűségük. Brazília és Törökország is csődbe mehet egyszerűen attól, ha a befektetők a jövőben is csak a jelenlegi magas kamatszinten hajlandók megújítani az adósságukat. Mindkét államnál nagy a fejlett országbeli bankok kitettsége - a világ nem úszná meg annyira könnyen a csődöt, mint Argentína esetében. Ha a befektetők kockázatkerülőbbé válnának a csődök nyomán, akkor ez Magyarországon is az elvárt hozamok emelkedéséhez vezethetne.
Többek között ez lehetne a hatása egy Irak elleni háborúnak is. Persze azt előre nem tudjuk pontosan, hogy egy "Irak elleni háború" mit jelentene. A háborúkban az előre lefektetett pontos tervek az első áldozatok között szoktak lenni. Mindenesetre egy esetleges háborút hosszú felkészülés előzne meg, mialatt az olajpiac fokozatosan beárazza az egyre valószínűbbé váló konfliktust és olajkínálati problémákat. Az olajár tehát tartósan magas maradhat a háború előtt, bár lehet, hogy a tényleges harcok hírére már nem emelkedne tovább, vagy akár gyorsan csökkenhetne is.
A tartósan magas olajárak viszont elősegíthetnék, hogy még egy recesszió alakuljon ki az USA-ban és akár az EU-ban is. Az utóbbi két év nagy meglepetése nem az volt, hogy az USA-ban recesszió volt, hanem az, hogy az EU gazdaságai milyen szorosan követik az amerikai ciklust. Ami az uniós csatlakozást illeti, ennek a folyamatnak a "lendülete" elég nagynak tűnik, ettől függetlenül egy vagy esetleg két év csúszás előfordulhat a 2004. év eleji dátumhoz képest.
A fenti események mind a forint gyengüléséhez vezethetnek, bár a legvalószínűbb kimenet még mindig az, hogy a piac mindezeket az eseményeket figyelmen kívül hagyja, mint ahogy eddig is ezt tette a hasonló hírekkel. Egy külső szemlélő számára azonban még így is úgy tűnhet, hogy érdemes lenne az MNB-nek felkészülnie egy nagy forintgyengülés eshetőségére. Az egyik leghatásosabb dolog egy esetleges árfolyamgyengülés esetén az lenne, ha a forint "végleges", euróátváltási szándékolt árfolyamáról kapna a piac valamilyen jelzést, nem pedig az, ha a kamatokkal próbálna operálni az MNB. A legerősebb jelzés nyilván az lenne, ha Magyarország egyoldalúan bevezetné az eurót. A devizatartalékok nagysága ezt lehetővé tenné, ugyanakkor az eljárás költségesebb volna, mint a "normális" euróbevezetés, egyoldalú bevezetés esetén ugyanis meg kellene venni az egész monetáris bázist.
Az előnye ennek a lépésnek az lenne, hogy sokkal kisebb devizatartalékokat kellene tartani, és persze nem lenne lehetőség a forint elleni spekulatív támadásra, valamint a hazai hitelek kamata is valószínűleg lemenne. Egy valutatanácsnak (currency board) közel azonos hatása lenne. A végleges árfolyamra vonatkozó jelzés gyengébb változata az lenne, ha az árfolyamsáv közepét a gazdasági döntéshozók eltolnák valami olyan szintre, ahol hihetően lehetne azt mondani, hogy itt lesz majd a jövőben az euróátváltás.
>> A "végleges árfolyam"
Mindegyik megoldás felveti azonban azt a kérdést, hogy hol is legyen az euróátváltási árfolyam. Sem a Nemzeti Bank, sem a kormány nem adott még csak közelítő becslést sem erre nézve (az MNB által emlegetett árfolyamok csak rövid távra értendők, mint amelyek szükségesek az aktuális inflációs cél eléréséhez), a preferenciáik azonban valamennyire ismertek. A klasszikus felállást követve az MNB a "minél erősebb, annál jobb" árfolyam-politika híve, a kormány szerint pedig az eddigi felértékelődés is káros volt, a további még inkább az lenne.
A piacokkal való kommunikációban eddig az MNB dominált a kormánnyal szemben. Az árfolyam-politikai kérdésekről azonban a legjobb esetben is az MNB közösen dönt a kormánnyal, de valószínűleg az utóbbi lenne a domináns. Egy árfolyamgyengülés esetén az MNB és a kormány árfolyamra vonatkozó ellentéte valószínűleg élesebben kerülne elő, mint most.
Még ha nem is lesz jelentősebb forintgyengülés, akkor is felmerül a "végleges árfolyam" kérdése, és valószínűleg nem is olyan sokára. Amikor Magyarország belép az EU-ba, akkor valószínűleg belép az ERM-II-be is. Ez egy olyan árfolyamrendszer, ahol a lebegtetési sáv ugyanúgy plusz/mínusz 15 százalék, mint most, és a sáv szélén már az ECB is beavatkozhat az árfolyam védelmében.
Az árfolyamsáv közepe azonban az érdekes: általában kis eltéréssel ez szokott lenni az euró bevezetési árfolyama. Az euró piaci árfolyama mostanában 245 forint körül van, az árfolyamsáv jelenlegi közepe azonban 276 forint. Az ERM-II-be való belépéskor ezt feltehetően el kellene tolni, a kérdés csak az, hogy hová. Az egyik megoldás az lehetne, ha az akkori piaci árfolyamhoz - ez azonban megint felveti a körkörös érvelés problémáját: az akkori piaci árfolyam nagyban függ attól, hogy mi a várakozás az új középárfolyamról.
Lengyelországban láthattuk, hogy a kormányzat (egyik tagja) részéről egy "hangos gondolkodás" valamely konkrét rögzítési árfolyamról elég gyorsan a megemlített árfolyamhoz közelíti a piaci árfolyamot is.
Ezek a problémák meg fognak oldódni valahogy. Magyarország EU-tag lesz, és előbb-utóbb bevezeti az eurót is - legalábbis elég nagy valószínűséggel. Sokan ettől azt várják, hogy az összes probléma eltűnik. Azonban ha már itt tartunk, egy külső szemlélő komoly problémákat látna az EU-nál és az EKB-nál is.
>> EU-kérdőjelek
Kezdjük az EKB-vel: az inflációs célkitűzése nem transzparens: a "2 százalék alatti infláció" mint cél akármit is jelenthet, és nincs megadva toleranciasáv sem. Ráadásul nagy valószínűséggel a cél túl alacsony: ha az ECB mondjuk 1 százalékos inflációt céloz (bár mint láttuk, nem tudjuk, hogy pontosan mit céloz), akkor köny-nyen előfordulhat, hogy egy váratlan visszaesés esetén az infláció negatív tartományba csúszik. Mivel a nominális kamatokat nem lehet nullánál kisebbre vágni, ezért ilyenkor előfordulhat, hogy a reálkamatok túl magasan ragadnak be, további árcsökkenési nyomást eredményezve. A konszenzus a témával foglalkozók között az, hogy az inflációs célnak legalább 2-2,5 százalékot érdemes választani.
A növekedési és stabilitási egyezménnyel is komoly bajok vannak: a jelenlegi szabályok szerint meglehetősen nagy visszaesésnek kell bekövetkezni, hogy a 3 százalékos költségvetési hiány átlépését megengedje. Azokban az országokban, ahol nincs kiegyensúlyozott költségvetés, gyakorlatilag nincs lehetőség önálló fiskális politikára, sőt perverz módon egy kis visszaesés vagy más sokk esetén a növekvő költségvetési hiány miatt költségvetési megszorításra lehet szükség, nehogy a hiány átlépje a 3 százalékot.
Németország egy jó példa erre: az árvizek hatására a tervezett adócsökkentést elhalasztja a kormány, sőt még lehet, hogy adót is fog emelni, miközben a gazdaság a vártnál sokkal gyengébben nő. Ha Németország önállóan dönthetne a fiskális politikájáról, akkor most feltehetően a hiány átmeneti emelkedését választaná. Mindhárom nagy központi GMU-országban (Francia-, Német-, Olaszország) problémát jelent a deficit csökkentése, sőt potenciálisan még a 3 százalékos szint betartása is.
Ez részben valószínűleg tükrözi azt, hogy ezek merev munkaerő- és egyéb piacokat működtető országok, de ettől még igaz az, hogy önállóan más fiskális politikát alakítanának ki. Ha nagy, befolyásos országok úgy érzik, hogy egy egyezmény állandóan akadályozza őket abban, hogy azt tegyék, amit szeretnének, akkor azt az egyezményt általában vagy megváltoztatják, vagy nem tartják be.
És végül az EU-val, az áhított "végcéllal" is problémák vannak, ha egy kicsit elfogulatlanul vizsgáljuk. A bővítési tárgyalások előhozták azt a konfliktust, hogy nem világos, mi is az EU tulajdonképpen. Egy csírájában létező "Európai Egyesült Államok", vagy csak egy nagy szabadkereskedelmi övezet? Ki lehet a tagja? Bárki, aki teljesít valamilyen szubjektív feltételrendszert? Lehet-e tag egy nap Törökország? Vagy Ukrajna (Oroszországról, Egyiptomról vagy Izraelről nem is beszélve)? Amit nem tudunk meghatározni, annak nehéz meghúzni a potenciális határát.
Ha azt vizsgáljuk, hogy mire költi a költségvetését, akkor úgy tűnhet, hogy az EU fő célja a mezőgazdasági termelés piactorzító támogatása és az infrastruktúra fejlesztése.
Az egyes országok (különösen a csatlakozók) túl sokszor várják azt, hogy az EU pénzes jó tündér módjára megoldja a problémáikat. Ez a hozzáállás előbb-utóbb újabb problémákhoz vezet: például a segélyeket egyre inkább jogos járandóságnak tekintik a segélyezettek, és akkor sem akarnak "leszokni" róluk, amikor már felnőttek. Érdemes megfigyelni, hogy az egyre jobb módú Spanyol- vagy Írország mennyire görcsösen ragaszkodik a korábbi segélyszinthez. Írország meglehetős EU-szkepticizmusa jól megfér azzal, hogy az egy főre jutó EU-segély az utóbbi évtizedben az egyik legmagasabb volt, és ráadásul relatíve hatékonyan használták fel, vagyis volt érezhető hatása. Az egyre nagyobbá váló EU egyre nehézkesebben tud változni, mivel az egyes országok megvétózzák a nekik nem tetsző, részérdekeket sértő javaslatokat. Nincs lehetőség az egyes tagok kizárására, így ha egy ország taggá válik, zsarolni tudja a többieket. Többek között ez motiválja a taggá válást (ez udvarias fogalmazásban a döntésekbe való beleszólás érveként jelenik meg).
Nem világos azonban, hogy a nettó befizető országok meddig lesznek hajlandók állni ennek a költségeit. Nem véletlen, hogy a "reform" állandó téma az EU-n belül. És akkor még nem is beszéltünk az egész EU-ra nagyjából jellemző elöregedésről és a leselkedő nyugdíjválságról (az Egyesült Királyság itt is valamennyire kivétel). Ez az egyes országok költségvetését a következő évtizedekben erősen megterhelheti, és a strukturális reformokat is hátráltathatja.
>> "Elszabadult gondolatok"
Az EU-t általában nem hatékonysági megfontolásokból (szabad kereskedelem, munkavállalás stb.) szokták szeretni, hanem mert pénzt ad, vagy mert növeli az egyes politikusok, országok világban betöltött súlyát. Nem világos, hogy ilyen alapokon fenn tud-e maradni az unió. Lehetséges, hogy a hasonló kultúrájú, gazdasági modellel működő országok eljutnak a politikai egyesülésig.
Ma nem tűnik úgy, hogy ebben minden jelenlegi EU-tag részt tudna vagy akarna venni. Ha meglódul a képzeletünk, még az sem kizárt, hogy mondjuk az Egyesült Királyság kilép az EU-ból (és csatlakozik az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Övezethez?), vagy egy szűkebb körben egy konföderáció jellegű politikai unió alakul ki, vagy akár az, hogy Dél-Olaszországot és Görögországot mégiscsak kizárják egy idő után.
Lehetséges, hogy az EU-nak sikerül megtalálnia a célját, és az is, hogy sikerül komoly strukturális reformokat véghezvinnie. De könnyen elképzelhető az is, hogy elzárkózik a világtól, és évtizedekig gyötrődik az elöregedő és elkényelmesedő választóinak egymással ellentmondó igényeivel.
Persze ezek csak egy csendes nyári nap gondolatai, a lényeg az, hogy az EU-csatlakozással nincs vége a történelemnek, és hogy Magyarország még a csatlakozás után is nagy valószínűséggel komoly politikai és gazdasági döntéshelyzetben lesz. És persze még egy szabadjára engedett képzelet sem tudja lefedni az összes lehetőséget - a valóság úgyis sokkal érdekesebb lesz.
