Az inflációs célkövetés első éve
A korábbi, az árfolyam csúszó leértékelésére alapozott monetáris rendszer működése alatt az infláció az 1995-ös 30 százalékról 10 százalék közelébe csökkent. Ezt az tette lehetővé, hogy a csúszó leértékelés előre bejelentett ütemének mérséklése az inflációs várakozásokat is csökkentette, így beépült az ár- és bérdöntésekbe.
>> Mi indokolta az új
rendszer bevezetését?
1999-től azonban a leértékelési ütem további csökkentése ellenére az infláció nem mérséklődött tovább, két éven keresztül - az új rendszer bevezetéséig - 10-11 százalék között ingadozott. Az infláció beragadásához átmeneti, külső tényezők is hozzájárultak, mint például az olaj- és élelmiszerárak emelkedése. Az inflációs várakozások és a nominális bérnövekedés alakulása azonban azt jelezte, hogy a gazdaság szereplői nem tekintik átmenetinek a dezinfláció megakadását, az 1999. októberi és a 2000 áprilisi leértékelési ütemcsökkentés ellenére az infláció tartósan magas szintjére, sőt növekedésére számítanak.
Az új rendszer bevezetését tehát a dezinflációs folyamat megakadása, a tehetetlenségi infláció kiépülése tette szükségessé. A régi rendszer további fenntartása valószínűleg nem, vagy csak sokkal hosszabb időtávon tette volna lehetővé az árstabilitásnak megfelelő inflációs szint elérését.
Az inflációs várakozások 10 százalék körüli szinten történő tartós beragadása pedig jelentősen megnövelte volna egy későbbi dezinfláció költségeit. Azon túlmenően, hogy a magasabb infláció tartós jóléti veszteséget okoz a gazdaságnak, a dezinfláció folytatását az is szükségessé tette, hogy az euróövezethez történő csatlakozás előfeltétele az infláció EU-átlag közeli szintre (gyakorlatilag 3 százalék alá) mérséklése. Az infláció beragadása az euróövezethez való csatlakozás elhalasztását jelentette volna.
>> Az új rendszer
jellemzői
Az új monetáris rendszer kialakításában a jegybank legfontosabb feladata az volt, hogy egy új nominális horgonyt alakítson ki, melynek segítségével képes koordinálni az inflációs várakozásokat. Ezt a szerepet ma a több évre előre kijelölt inflációs célkitűzés tölti be. A kormány és az MNB 2001 végére 7, 2002 végére 4,5, 2003 végére pedig 3,5 százalékos célt tűzött ki, plusz-mínusz 1 százalékpontos toleranciasávval. Az inflációs célok meghirdetésén túlmenően a jegybank negyedévente - a Jelentés az infláció alakulásáról című kiadványában - beszámol arról, hogy hogyan értékeli a
célok jövőbeni teljesülésének esélyeit, és kamatdöntéseivel igyekszik a kitűzött céllal összhangban álló pályát kialakítani.
Az inflációs célkitűzés rendszere akkor működhet hatékonyan, ha a jegybank képes korrigálni a kijelölt inflációs céltól való eltéréseket. A hatékony dezinflációhoz szükséges monetáris önállóság megteremtésének előfeltétele az árfolyamsáv kiszélesítése volt. Ezt követően a piaci szereplők hitelesnek tekintették az új rendszert, a forint jelentősen felértékelődött az euróhoz képest. A sávszélesítés óta eltelt időszakban - az átmeneti leértékelődési periódusokkal együtt - a forint átlagosan kb. 7 százalékkal felértékeltebb volt, mint a sávszélesítést megelőzően. A szélesebb sávban a forint árfolyama természetesen sokkal erőteljesebben ingadozik, mint a szűk sávos rendszerben. Az árfolyam-volatilitás mértéke azonban nem nagyobb, mint a szabadon lebegő kelet-közép-európai valuták (cseh korona, lengyel zloty) esetében, és messze van attól a mértéktől, ami a pénzügyi piacok működését zavarná.
A hatékony dezinfláció további feltétele a kormányzat és a jegybank kooperációja a kitűzött inflációcsökkentési pálya együttes megvalósítása érdekében. A fiskális politika ugyanis több csatornán keresztül befolyásolja a gazdaság nominális pályáját. Egyrészt a fiskális politika alakulása befolyásolja az ország kockázati megítélését és ezen keresztül a hazai reálkamatokat. Másrészt a fiskális kiadások visszafogott, a kitűzött inflációs célokkal összhangban álló növelése esetén kevésbé szigorú monetáris politika mellett is elérhetővé válik a dezinfláció, a fiskális politika tehát közvetlen módon mérsékli a dezinfláció költségeit. Ezért a jegybank az új rendszer meghirdetése óta mindvégig arra törekedett, hogy a kormányzat és a jegybank által kölcsönösen támogatott makrogazdasági pálya kerüljön kialakításra.
A gazdaságpolitikai koordináció keretét az euróövezetbe történő belépés feltételeinek teljesítésére irányuló gazdaságpolitikai program jelenti. Ez a program egy olyan fiskális és inflációs pályát vázol fel, ami 2007-re tenné lehetővé az euró bevezetését. Az euró mielőbbi bevezetése melletti jegybanki és kormányzati elkötelezettség a dezinflációs programnak világos középtávú célt és véges időtartamot jelöl ki, ami a piaci szereplők szemében sokkal hitelesebbé teszi a kitűzött inflációs pályát. Emellett a maastrichti kritériumok teljesítése érdekében meghozott fiskális intézkedések is számottevően mérséklik majd az infláció csökkentésének költségeit.
A jegybanki inflációs előrejelzés és az emögött álló feltételezések rendszeres közzététele, valamint a piaci szereplőkkel való aktívabb kommunikáció eredményeképp a monetáris politika a piac számára átláthatóbbá vált, ami kedvezően hatott a meghirdetett dezinflációs pálya hitelességére.
A hitelesség növekedése tükröződött a makroelemzők inflációs várakozásainak alakulásában: az átlagos várt érték 2001 augusztusától kezdődően folyamatosan az év végi célok körüli plusz-mínusz 1 százalékpontos toleranciasávon belülre esett (a 2001, 2002 és 2003 végi célok esetében is). Ez a kedvező helyzet csak 2002 májusában tört meg: az átlagos inflációs várakozás ekkor már mind 2002 és 2003 végét tekintve kívül esett a toleranciasávon. Július óta azonban - a kedvező inflációs adatok hatására - a 2002-es célt újra megvalósíthatónak tartja a piac: a várakozások az idei év végére ismét a toleranciasávon belül vannak.
>> A makrogazdasági
környezet alakulása
Az inflációs célkövetés rendszerének bevezetése időben egybeesett a makrogazdasági környezet jelentős változásaival. A legfőbb kereskedelmi partnerünknek számító Európai Unió növekedése jelentősen visszaesett. A mélypont a jelenlegi informá-
ciók birtokában 2001 negyedik negyedévére tehető, de továbbra is nagy a bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy a fellendülés mikor vesz igazi lendületet. Az EU-ban kialakult dekonjunktúra komoly mértékben visszavetette a magyar exporttermékek iránti külső kereslet növekedési ütemét.
A sávszélesítés évében ennek ellenére nem nőtt a folyó fizetési mérleg hiánya, mivel az import növekedési üteme is jelentős mértékben csökkent, amihez hozzájárult, hogy a konjunkturális bizonytalanság miatt a hazai versenyszektor beruházásainak növekedési üteme is visszaesett. Abban, hogy a GDP növekedése kevésbé esett vissza, mint Nyugat-Európában, elsődleges szerepet játszott a fiskális politika expanziója, valamint a lakossági fogyasztás - ezzel összefüggő - erőteljes növekedése. A bérek emelkedési üteme 2001 során és azt követően is magas maradt mind a közszfé-rában, mind a versenyszektorban.
A makrogazdasági környezet az elmúlt évben nem kedvezett a dezinflációnak. Bár a GDP bővülési üteme csökkent, az összetevői közül éppen az inflációra legnagyobb hatást gyakorló lakossági fogyasztás növekedési üteme gyorsult. Ezenkívül a sávszélesítést megelőzően vártnál jóval erőteljesebb keresleti hatást fejtett ki a fiskális politika.
Az árszínvonal-változást számottevően befolyásoló egyéb külső tényezők alakulása az új rendszer bevezetése óta dezinflációs szempontból vegyes képet mutat. A kőolaj világpiaci ára egy átmeneti csökkenést követően viszonylag magas szinten stabilizálódott, amit valamelyest ellensúlyozott az euró dollárhoz viszonyított árfolyamának erősödése.
Folytatás a 15. oldalon >>
>> Folytatás a 13. oldalról
A feldolgozatlan élelmiszerek árai, akárcsak a múltban, az elmúlt évben is jelentősen ingadoztak: szinte negyedévről negyedévre változott, hogy a teljes inflációra éppen negatív vagy pozitív hatást gyakorolt e termékcsoport áralakulása.
>> A monetáris politika
a sávszélesítés óta
Az új monetáris rezsim bevezetésének legfontosabb feladata az volt, hogy megtörje az inflációs várakozások tehetetlenségét, és újra dezinflációs pályára állítsa a gazdaságot, ami szükségessé tette a monetáris kondíciók szigorítását. Az árfolyamsáv kiszélesítése után a fennálló kamatszint mellett a forint árfolyama felértékelődött. Hangsúlyoznunk kell, hogy a forint sávszélesítést közvetlenül követő felértékelődése piaci folyamatok eredménye volt; a jegybank sem kamatlépésekkel, sem devizapiaci intervencióval nem próbálta befolyásolni az árfolyamot abban az időszakban, amikor a forint iránti keresletet és kínálatot egyensúlyba hozó új szintjét találta meg. A jegybanki beavatkozás nélkül lezajlott kezdeti felértékelődés arra utal, hogy a piac értékítélete szerint a forint a sávszélesítést megelőzően feltehetően alulértékelt volt.
A kezdeti korrekciós periódus után a jegybank kamatlépésein keresztül próbálta befolyásolni az árfolyam és ezen keresztül a várt infláció alakulását. 2001 szeptemberében az MNB erőteljes kamatcsökkentésbe kezdett, 2002 február közepéig majdnem 3 százalékponttal mérsékelte az irányadó kamatot. Ez év május végétől azonban két lépésben, összesen 1 százalékpontos kamatemelésre került sor. A jegybanki kamatpolitikát mindkét szakaszban alapvetően két tényező mozgatta: az inflációs kilátások megítélésében bekövetkezett változások, illetve a nemzetközi befektetői megítélés változásának a forint árfolyamára gyakorolt hatása. 2001 utolsó negyedévében és 2002 elején a nemzetközi kockázati megítélés mutatói a 2001. szeptember 11-ét követő magas szintről gyors ütemben csökkentek, ami a forintra felértékelődési nyomást gyakorolt. Mivel ugyanebben az időszakban az inflációs kilátások sem romlottak, indokolt volt a további felértékelődésnek kamatcsökkentésekkel elejét venni. Jelentősen változott a helyzet viszont 2002 közepére: kedvezőtlen makrogazdasági adatok láttak napvilágot, melyek közül a jegybankot elsősorban a lakossági fogyasztás gyors növekedése és az erőteljes bérdinamika aggasztotta. Világossá vált az is, hogy a fiskális politika 2002-ben a vártnál jóval expanzívabb lesz. Mindez az adott árfolyam mellett a jövő évre vonatkozó inflációs előrejelzésben a nagyobb árszínvonal-változás irányába mutató kockázatok növekedését okozta. Ráadásul a kockázati megítélés mutatói - a nemzetközi konjunkturális bizonytalanság felerősödése és az amerikai vállalati botrányok hatására - május végétől ismét nőni kezdtek. A forint gyengülni kezdett, miközben az inflációs kockázatok megnőttek. Ezért a jegybanknak a kamatok emelésével kellett megakadályoznia hitelességének csökkenését és a forint további gyengülését.
Az árfolyamsáv 2001. májusi kiszélesítése óta eltelt időszakban a fogyasztói árak inflációja 10,3-ről 4,5 százalékra (2002. augusztus) csökkent. Mivel az új rendszer bevezetése óta a gazdaság pályáját több olyan hatás érte, ami a korábbi rendszer fennmaradása esetén is bekövetkezett volna, az alábbiakban azt próbáljuk megbecsülni, hogy a jelentős, közel 6 százalékpontos csökkenés mennyiben tekinthető az új monetáris rendszer eredményének.
E kérdésre kétféle - közvetlen és közvetett - módon adhatunk választ. A közvetlen módszer az árfolyamnak a fogyasztói kosár különböző csoportjainak árára gyakorolt hatásáról szerzett tudásunkat használja fel. Ezek a tapasztalatok az inflációs előrejelzések során is használt modellek formájában állnak rendelkezésre. A módszer lényege, hogy e modellek segítségével megbecsüljük, hogy mekkora lett volna az infláció egy alternatív, leértékeltebb árfolyampálya esetén. Számításaink során viszonyítási alapnak a szűk sávos csúszó leértékelés rendszerének fennmaradása esetén feltételezhető árfolyampályát tekintettük. A leértékelésiütem-csökkentések időzítésével kapcsolatos múltbeli jegybanki viselkedést elemezve úgy becsültük, hogy a megvalósult exogén makrogazdasági feltételek mellett a jegybank a korábbi rendszer fennmaradása esetén 2002 októberében csökkentette volna a havi leértékelési ütemet 0,2-ről 0,1 százalékra. 2002 közepén így a forint mintegy 10 százalékkal volt felértékeltebb, mint ha a csúszó leértékelés fennmaradt volna. Ez a felértékeltebb árfolyam - minden más exogén tényezőt azonosnak tekintve - modellszámításaink szerint a megvalósult inflációcsökkenésből 2,1 százalékot magyarázhat.
>> Az új rendszer közvetett inflációcsökkentő hatásai
A közvetlen módszer hátránya, hogy kizárólag az árfolyam dezinflációs hatására ad becslést; arról nem nyújt információt, hogy a monetáris politika új rendszerének egyéb elemei, így például az inflációs célkövetés bevezetése és ennek vélhetően pozitív hitelességi hatásai mennyivel járultak hozzá az infláció csökkenéséhez. A közvetlen módszer eredménye így alsó becslésnek tekintendő.
A másik, közvetett módszer az inflációt alakító, de a monetáris politikán kívül eső legfontosabb külső tényezőket veszi figyelembe: a kőolaj, az importált termékek és a feldolgozatlan élelmiszerek külföldi valutában mért árának változását, valamint a regulált termékek, szolgáltatások árának alakulását. Ezek a - forintárfolyamtól független - tényezők a sávszélesítés óta 1,6 százalékponttal járultak hozzá a dezinflációhoz. Ez egyben azt is jelenti hogy a fennmaradó 4,1 százalékpontos csökkenés feltehetően jórészt a felértékelődés és az inflációs célkövetés hitelességi hatásának eredménye. Mivel azonban ebben a csökkenésben szerepe lehetett egyéb, nem azonosítható tényezőknek is, a közvetett módszer eredményét felső becslésnek kell tekintenünk.
A monetáris politika teljes (felértékelődést és hitelességi hatásokat is tartalmazó) hozzájárulása a dezinflációhoz a kétfajta módszer által szolgáltatott eredmény, azaz 2,1-4,1 százalékpont közé tehető. Másképp fogalmazva, a megvalósult dezinflációnak 40-70 százaléka köthető a monetáris politikához. Az árfolyam-erősödés inflációra gyakorolt hatása tehát eddig jelentős mértékű volt, ráadásul az árfolyam-erősödés nem azonnal, hanem csak fokozatosan, jelentős késleltetésekkel jelenik meg a hazai árakban. Ez azt jelenti, hogy a felértékeltebb forint inflációt csökkentő hatásának egy jó része csak az elkövetkező időszakban fog érvényesülni. Számításaink szerint az eddigi 2,1 százalékpontos közvetlen hatás 2003 végéig az árfolyam további felértékelődése nélkül is 2,5 százalékra nőhet, azaz három év alatt összességében ennyivel csökkenhet az infláció a forint 2001-es felértékelődése következtében, az egyéb, hitelességi hatásokkal nem számolva.
Hosszabb távon azonban a hitelességi hatásnak lesz nagyobb szerepe a dezinflációban. Bár a piaci makroelemzők inflációs várakozásai mára jórészt a kitűzött inflációs célok hitelességét tükrözik, az árak és bérek alakításában e szűk csoportnál nagyobb szerepet játszó, szélesebb csoportok - a vállalati vezetők, a szakszervezetek és a lakosság - várakozásai sokkal inkább visszatekintők, ami lassabb alkalmazkodást és egyelőre magasabb várt pénzromlást jelent. Az inflációs tehetetlenség megtörése előbb-utóbb éreztetni fogja hatását e kevésbé előretekintő ár- és bérformáló csoportok várakozásaiban is. Az inflációs várakozások széles körben való alkalmazkodása az elkövetkező években további dezinflácós tartalékot jelent, a felértékelődés közvetlen - a jövőben egyre csökkenő - hatásán túl.
>> Reálgazdasági hatások - az "áldozati ráta"
Az inflációs tehetetlenség megtörése szükségessé tette a monetáris kondíciók szigorítását. Mivel a gazdaság szereplői lassan alkalmazkodnak a megváltozott feltételekhez, a forint felértékelődése átmenetileg csökkenti az exportáló, illetve a külfölddel versengő vállalatok jövedelmezőségét.
A tartós nominális felértékelődés az exportáló vállalatok jövedelmezőségét a forintban denominált költségek (elsősorban a bér- és a nem importból származó anyagköltségek) árbevételhez viszonyított arányának növekedésén keresztül rontja. Minél kisebb az ilyen költségelemek súlya a teljes költségszerkezetben, annál kevésbé érinti az adott vállalat jövedelmezőségét a forintfelértékelés. A magas importhányaddal dolgozó vállalatok például jelentős részben természetes fedezeti pozícióban vannak a forint felértékelődésével szemben. A felértékelésnek jobban kitett vállalatokat illetően feltételezhető volt, hogy - figyelembe véve a hazai munkaerőpiac rugalmasságát - hamar képesek lesznek a bérköltségeken és a termelékenységen keresztül alkalmazkodni a felértékeltebb forinthoz. A jövedelmezőség csökkenésével ebben az esetben csak átmeneti ideig kell számolni.
Az elmúlt év munkaerő-piaci eseményei eltértek a jegybank által feltételezettől: a versenyszektor bérdinamikája a csökkenő infláció ellenére magas maradt, azaz a felértékeltebb forinthoz való alkalmazkodásnak ez a csatornája lassabbnak mutatkozott a vártnál. E kedvezőtlen dinamikához számos olyan tényező is hozzájárult, ami független volt a monetáris politikában lezajlott változástól, mint például a minimálbér növelése, a közszférában lezajlott jelentős béremelések, egyes szektorokban szűk munkapiaci keresztmetszetek kialakulása. A lassú béralkalmazkodás mindenesetre a forint reálárfolyamának felértékelődését eredményezte.
Mivel nem tudjuk szétválasztani, hogy a lassú béralkalmazkodásból milyen szerepet tulajdoníthatunk az egyéb hatásoknak, a monetáris szigorítás reálgazdasági költségeit a teljes reálfelértékelődés alapján próbáljuk megbecsülni, így az alábbi számok a reálgazdasági hatások felső becslésének tekinthetők.
A reálgazdasági hatások mértékének becslését megnehezítette, hogy a reálfelértékelődés egybeesett főbb kereskedelmi partnereink konjunkturális lassulásával, a külső kereslet visszaesésével. Így nehezen azonosítható, hogy a hazai GDP növekedésének lassulása milyen mértékben írható a forint felértékelődése, illetve az európai konjunktúra számlájára.
A monetáris szigorítás reálgazdasági költségeit jellemezhetjük a munkapiacra gyakorolt hatásával. Tény, a feldolgozóiparban csökkent a fizikai munkaóraszám és az alkalmazotti létszám, amint a versenyszféra egészének szintjén is a munkaerő iránti kereslet. Bár nem kétséges, hogy egyes ágazatokban a forint tartós erősödése hozzájárulhatott a munkaerő-kereslet visszafogásához, az a tény, hogy a feldolgozóipari munkaerő-kereslet csökkenése már 2000 közepén-végén megindult, a külső konjunktúra hatásának dominanciájára utal. Ez a folyamat azonban nem járt eddig a munkanélküliségi ráta emelkedésével, ezért itt nem is látunk mérhető nemzetgazdasági szintű veszteséget.
A dezinfláció költségét a gazdaság növekedési ütemének lassulásán keresztül is megpróbáltuk megragadni. Mivel a költségek felső becslését akarjuk előállítani, a számítások során azt feltételeztük, hogy a nominális bérek alkalmazkodása a jövőben sem lesz gyorsabb annál, mint amit az elmúlt évben tapasztaltunk, így a jelenlegi nominális árfolyamszint fennmaradása mellett is folytatódik a reálfelértékelődés. E számítások szerint a forint 2001. évi felértékelődése - ceteris paribus - 2001-ben 0,1, 2002-től 2004-ig pedig rendre 0,8, 0,7 illetve 0,4 százalékponttal csökkenti. Az erősebb árfolyam hatására a folyó fizetési mérleg GDP-arányos hiánya 2002-ben 0,8, 2003-ban pedig 0,3 százalékponttal nagyobb annál, mint ami egy gyenge árfolyam mellett alakult volna ki. Várakozásaink szerint 2003-ban a béralkalmazkodás felgyorsul, amit a kormányzat tervezett adómérséklő intézkedései is támogatni fognak. Egy visszafogott bérnövekedési pálya számottevően csökkentené a monetáris szigorítás becsült reálgazdasági költségeit.
Ezek a számok nem térnek el jelentősen attól a becsült reálgazdasági hatástól, amivel az MNB az új rendszer bevezetésekor számolt, és nemzetközi összehasonlításban viszonylag kis áldozattal járó, a külső egyensúlyt nem veszélyeztető dezinflációt jeleznek. Az infláció csökkentésének költségeit általában az úgynevezett áldozati ráta mutatóval fejezik ki, ami azt mutatja meg, hogy az infláció 1 százalékpontos tartós csökkentése mekkora kumulált output veszteséget okoz az elkövetkező években. Az általunk becsült kumulált outputveszteség 2001 és 2004 között maximum a GDP 2 százalékát tette ki. Ha a felértékelődés révén végbement inflációcsökkenés tartósan 2,5 százalékpont marad - ami az általunk becsült alsó érték -, az áldozati ráta 2 / 2,5 = 0,8-ra adódik. Ez egy nagyon óvatos, mind a dezinfláció, mind a GDP-veszteség terén a legrosszabb kimeneteket feltételező áldozatiráta-becslés. Számításakor csak az árfolyam-felértékelődés miatt közvetlenül bekövetkező tartós inflációcsökkenéssel számoltunk, a korábban említett hitelességi hatásokat - mivel ezeket előre jelezni nehéz - nem vettük figyelembe. A GDP-veszteség esetében egy felső becslést használtunk.
Egy készülőben lévő, külföldi áldozatiráta-becsléseket összefoglaló MNB-tanulmány szerint a hozzánk hasonló helyzetben lévő mai EU-tagállamokban, azon időszakban, amikor a két számjegyű inflációból az alacsony inflációs zónába kerültek - például Írországban a 80-as, Portugáliában és Spanyolországban a 90-es években -, az áldozati ráta a különböző mérési módszerektől függően körülbelül a 0,5 és 3 közötti tartományba esett (Világi Balázs: A dezinfláció reálköltségei, MNB-háttértanulmány). Mindezek alapján az inflációs célkövetés rendszerében eddig megvalósult dezinfláció nemzetközi összehasonlításban alacsony növekedési áldozattal járt. Hozzá kell tenni, a dezinfláció még nem ért véget. Ha az infláció megragadna az eddig elért mérsékelt, 5 százalékos szinten, a külföldi tapasztalatok szerint jóval költségesebb lesz innen kimozdítani és a hazai viszonyok között az árstabilitást jelentő 2-3 százalékos szintre csökkenteni.
>> Célkövetés -
a dezinfláció szolgálatában
Az áldozati ráta mindössze egy a pénzromlás csökkentésének átmeneti költségeit mérő mutató. Nem veszi figyelembe a mérleg másik serpenyőjét: azt, hogy az elért tartósan alacsony infláció milyen hosszú távú növekedési előnyt nyújthat az ország számára. A dezinfláció sikeres végrehajtása után kialakuló árstabilitás ugyanis kiszámíthatóbb gazdasági környezetet, a beruházások emelkedését és a gazdaság bővülési ütemének tartósan magasabb szintjét eredményezi. A rövid távú növekedési áldozatért cserébe az árstabilitás elérése után a gazdaság tartósan magasabb bővülési pályára állhat. A világ fejlett országaiban a jegybankokat arra hatalmazza fel a társadalom, hogy e tartós előnyöket biztosító állapotot elérjék, és ne adják fel átmeneti előnyökért. A magyar esetben, mint említettük, a dezinfláció az eurórégióhoz való csatlakozásunknak is előfeltétele. Egy nemrég megjelent MNB-műhelytanulmány szerint az ebből származó éves növekedési többlet hosszabb táv átlagában 0,6-0,9 százalék középtávon (Csajbók Attila-Csermely Ágnes (szerk.): Az euró bevezetésének várható hasznai, költségei és időzítése, MNB-műhelytanulmányok 24, 2002).
Összességében megállapítható, Magyarországon a monetáris politika tavaly bevezetett új rendszerének döntő szerepe volt az infláció tehetetlenségének megtörésében. Az új rendszer jelentős mértékben járult hozzá az elmúlt bő egy évben lezajlott inflációcsökkenéshez, úgy, hogy a reálgazdasági költségek nemzetközi összehasonlításban alacsonyak voltak. Ahhoz, hogy ezek a költségek továbbra is alacsonyak maradjanak, a dezinflációnak folytatódnia kell; el kell kerülni, hogy az infláció újra beragadjon - ezúttal az 5 százalék körüli szinten. Ehhez azonban kulcsfontosságú a monetáris és fiskális politika koordinációja, a konszenzussal kitűzött középtávú makrogazdasági pálya hitelességének megőrzése.
