Az olajért száll harcba az Egyesült Államok

A Bush-kormányzat számos okkal indokolta terveit, bár a hangsúlyt nagyjából következetesen a tömegpusztító fegyverekre helyezte. Paul Wolfowitz védelmi miniszterhelyettes szerint Irakot az első arab demokráciává kell tenni. A Bush-kormányzatban sokan azzal érvelnek, hogy az Irak elleni agresszív politika végeredményben ugyanúgy megdönti majd a Közel-Kelet autokrata kormányait, mint ahogy a Reagan-adminisztráció idején sikerült a gonosz szovjet birodalmat.

Amerikán kívül szinte senki sem vevő ezekre az érvekre. A legtöbben úgy vélik, hogy Amerika indokai közül az első az olaj. Az USA nemzetbiztonsági irattárának nyilvánossága híján nem lehet pontos képünk az elnök legbelső gondolatairól. Ráadásul az egyes amerikai tisztviselőknek eltérő prioritásai lehetnek. Bush elnök talán a tömegpusztító fegyverekre helyezi a hangsúlyt, Wolfowitz talán a demokráciára. Mások szeme előtt pedig az iraki olaj jutalma lebeg.

Amerika indítékainak vizsgálatánál sokkal eredményesebb lehet arra válaszolni, hogyan cselekszik majd az USA, ha a háború megkezdődik. Itt nem kell egyes személyek szándékait találgatnunk. Megfigyelhetjük, hogyan viselkedett Amerika a közelmúltban.

Ha a történelem eseményeit vesszük szemügyre, nehéz elhinni, hogy az USA demokratikus fordulatot indít el a Közel-Keleten. A mai Közel-Kelet az Egyesült Államok és Európa építménye. Despotái és uralkodói pozícióikat a Nyugat machinációinak és hallgatólagos beleegyezésének köszönhetik. Még ha Amerika a demokrácia zászlajával száll is harcba, az eredmény kevésbé lesz dicsőséges. Végeredményben ezt a háborút az iraki olajért vívják majd.

A 20. század folyamán az arab önrendelkezés, a demokrácia és a gazdasági reform az olajhoz képest csak másodrendű szerepet kapott. Amikor az I. világháborúban a britek rávették az arab törzsfőnököket, hogy az oldalukon harcoljanak, az arabok nem kaptak szuverenitást a háború végén, hanem továbbra is fennmaradt a brit és francia fennhatóság.

Amikor a valódi demokrácia a Közel-Keleten valaha is veszélyeztette Amerika ellenőrzését az olajkészletek felett, a demokráciát szélnek eresztették. Vegyük csak a Musszadeg iráni miniszterelnök elleni puccsot a CIA támogatásával. Musszadeg 1951-ben államosította Irán olajiparát, ami a rá következő évben brit bojkottot, majd 1953-ban az USA által támogatott intervenciót váltott ki (amely megbuktatta és börtönbe záratta a népszerű kormányfőt).

Hasonlóan tanulságos a Nyugat támogatása ahhoz a katonai akcióhoz Algériában, amely 1992 elején megakadályozta, hogy az Iszlám Megmentés Frontja demokratikus választások eredményeként hatalomra kerüljön. A nyugati kormányok Franciaország vezetésével és az USA támogatásával erkölcsi és anyagi segítséget nyújtottak Algéria tábornokainak.

Az amerikai viselkedés Közép-Ázsia volt szovjet államaiban ugyancsak élő emlék. A Bush-kormányzatban sokan példaként említik ezt a térséget arra, hogyan fogják átalakítani a Közel-Keletet. A demokráciának azonban semmi köze az USA közép-ázsiai politikájához, ahol az amerikai olajvállalatok és diplomaták egymást tapossák, hogy Kazahsztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán despota államaiban üzleteket köthessenek.

Az USA háború utáni politikájára Irakban jól lehet következtetni azokból a dokumentumokból, amelyeket a Bush-kormányzat szeptember 11-e előtt írt, vagy neki írtak, amikor a Közel-Kelet elemzését még kevésbé befolyásolták a jelenlegi félelmek. A legérdekesebb valószínűleg az a dokumentum, amely A 21. század stratégiai kihívásai az energiapolitikában címet viseli, és amelyet a texasi Rice Egyetem James Baker III Intézete és a Külkapcsolatok Tanácsa készített.

A tanulmány két dolgot világossá tesz. Az első, hogy Irak létfontosságú a Közel-Keletről származó olajszállítások szempontjából, mivel a világ második legnagyobb olajkészletével rendelkezik. A jelentés agonizál amiatt, hogy gazdaságilag Amerikának szüksége van az iraki olajra, de katonai-biztonsági okokból az USA nem engedheti meg, hogy Szaddám termelje ki az olajat. A következtetés világosnak tűnik: az Egyesült Államoknak új iraki rezsimre van szüksége energiabiztonsága fenntartásához. A demokráciára nincs utalás a tanulmányban.

A dokumentum érdekes fényt vet az olyan tisztviselők aggodalmaira, mint Dick Cheney alelnök és Donald Rumsfeld védelmi miniszter. Mindkét ember 1974-ben, Gerald Ford elnöksége alatt jutott vezető szerephez az országban, az arab olajembargó idején, amely az általa okozott gazdasági sokk miatt beárnyékolta Ford elnökségét. A tanulmány óriási hangsúlyt helyez azokra a veszélyekre, amelyek hasonló eredménnyel járhatnak manapság. A 70-es évek embargója kétségtelenül meghatározó volt Cheney és Rumsfeld stratégiai gondolkodásában.

A Bush-kormányzat gondolhatja úgy, hogy a demokráciáért száll harcba a Közel-Keleten, de a valódi demokrácia amerikai támogatása valószínűleg rövid életű lesz. Szomorú, hogy az olajért folytatott háború tovább destabilizálja a nemzetközi politikát és társadalmat, valamint aláássa az Egyesült Államok és a világ igazi biztonságát.