Segítheti-e Amerika a világgazdasági fellendülést?

Európa a jelek szerint szintén csak csalódást okozhat. Az európai növekedésre tett előrejelzések továbbra is romlanak, miközben a költségvetési stabilitási és növekedési paktum szorítása miatt a közkiadások visszafogása és adóemelések valószínűsíthetők. Ráadásul az Európai Központi Bank is tanácstalannak látszik, mert köti az inflációs célkitűzéssel magára aggatott béklyó. Egyelőre a feltörekvő piacok sem eléggé nagyok ahhoz, hogy jelentős szerepet játszhassanak a globális összkereslet szempontjából.

Így hát Amerika marad a világgazdaság utolsó reménye. Ez azonban két okból is aggasztó. Először is Amerika nem tarthat fenn örökké hatalmas (és növekvő) folyó fizetési hiányt: előbb-utóbb a külföldi befektetők arra irányuló vágya, hogy vagyonuk állandóan növekvő részét Amerikában tartsák, alábbhagy, majd visszájára fordul. Amikor ez bekövetkezik, a dollár esni fog, és az amerikai importkereslet által a világnak adott ösztönzés véget ér.

Másodszor nincs jele annak, hogy az amerikai kormányban meglenne az akarat a gyors növekedést lehetővé tevő gazdasági ösztönzésre. Nézzük csak az amerikai monetáris politikát. A jegybank szerepét betöltő Fed az ellenőrzése alatt álló rövid távú kamatlábakat figyelemre méltóan alacsony szintre, évi 1,25 százalékra mérsékelte. A rövid távú kamatlábak sokkal lejjebb már nem vihetők. És ami még fontosabb: azzal a szerény mértékkel, amellyel ezek a kamatlábak még csökkenthetők lennének, sokat lehetne tenni a kereslet élénkítéséért? Nem valószínű.

A hosszú távú kamatlábakat számottevően le lehetne szorítani, ha a Fed rászánná magát arra a precedens nélküli lépésre, hogy nagy tételben vesz hosszú lejáratú kormányzati kötvényeket. De megtenné-e a Fed ezt a példátlan lépést egy komoly hazai válság nélkül? Egy olyan helyzet, amelyben az Egyesült Államok pozitív, de a potenciális kibocsátás bővülési üteménél lassabb növekedéssel botladozik - ilyenek a mostani körülmények -, valószínűleg nem sarkallja drasztikus akciókra a Fedet. Viszont a pozitív, de lassú növekedés nem sok segítséget jelent a világ többi részének.

Most nézzük a költségvetési politikát. Az amerikai kormányzat barokkos struktúrája mindig is útjában állt a költségvetési politika hatékony gyakorlásának, s az arra irányuló kísérletek, hogy ezt kihasználva stabilizálják a gazdaságot, általában túl későn bukkannak fel, bármi legyen is a helyzet. Szerencsére ezek a próbálkozások általában túl erőtlenek ahhoz, hogy jelentős gazdasági kárt okozzanak.

Mostanáig. Bármilyen adójogi változásokat szentesít is az idén nyáron az amerikai kongresszus, azok 2004 áprilisáig valószínűleg nem gyakorolnak nagy hatást a háztartások vásárlóerejére. Hasonlóképp, bármilyen kiadásnövelésről dönt is ősszel a kongresszus, az a kormányzati költést 2004 nyaráig-őszéig nem befolyásolja jelentős mértékben. Ezúttal azonban az ösztönzőerőt tovább gyengítik Bush gazdasági programjának tervezési hibái. Még a konzervatív beállítottságú Economist is észreveszi, hogy a Bush-kormányzat javaslatai nem jelentenek rövid távú ösztönzést: azok egyszerűen "nem biztosítják azt a rövid, erős lökést, amelyet sok politikai vezető, köztük maga Bush is sürgetett".

Ha és amikor a javasolt adócsökkentéseket teljes egészében bevezetik, azok nem növelik majd meg évi ezer dollárral annak a 90 millió háztartásnak a jövedelmét, amelynek a Bush-kormányzat ily módon kedvezni szeretne. Ehelyett mintegy évi 250 dolláros pótlólagos jövedelemhez juttatják majd az átlagos és sokkal nagyobb pénzesőhöz a 200 ezer dollárt meghaladó éves jövedelemmel rendelkező háztartásokat. De éppen ezeknek a háztartásoknak az esetében a legkevésbé valószínű az, hogy az adócsökkentéseket elköltve növeljék az összkeresletet.

Messzebbre tekintve, az Egyesült Államok költségvetési politikájának hosszú távú problémái egyre láthatóbbak és sürgetőbbek lesznek: még célzás sincs egy arra vonatkozó tervre, hogy miként lehetne összeegyeztetni a társadalombiztosítás hosszú távú költségeit az amerikai adófizetők magas adók iránti türelmének végességével. Az 1990-es évek legnagyobb részében a világgazdaság figyelemre méltóan jól teljesített, a nagyszabású pénzügyi válságok, az AIDS afrikai terjedése és a rendszerváltó gazdaságok nehézségei ellenére. Ez az Egyesült Államok egészséges gazdaságpolitikájának volt köszönhető (kezdve a Bush-Mitchell-Foley-féle adóemeléssel 1990-ben), illetve Amerika kivételesen jó szerencséjének.

Nincs jele annak, hogy a bölcs gazdaságpolitika az Egyesült Államokban folytatódni fog az új évszázad első évtizedében. A globális virágzás visszatéréséhez az szükséges, hogy Amerika gazdasági szerencséje most még a 90-es évekbelinél is nagyobb legyen. A világgazdaság többi része jobban tenné, ha biztonságra törekedne, és inkább saját szerencséjének kovácsává válna.



Copyright: Project Syndicate