Inflációs célt! De hogyan?

"Átirat Sir Edward George, a Bank of England elnöke részére: A jegybanktörvény megköveteli, hogy legalább évente egyszer pontosítsam, mit ért a kormány árstabilitás alatt, illetve melyek a kormány gazdaságpolitikai céljai... Ezúttal szeretném újból megerősíteni, hogy az inflációs cél évi 2,5 százalék. A törvénynek megfelelően azt is megerősítem, hogy a kormány célja a magas és stabil gazdasági növekedés és foglalkoztatás elérése. Hivatkozásul a részletes átiratnak egy példányát itt mellékelem. Üdvözlettel: Gordon Brown pénzügyminiszter."



>> Néhány szó a monetáris politikáról



A forint felértékelődésére irányuló spekuláció, illetve az ezt megelőző és követő politikai szócsaták eredményeképpen a magyar sajtó az elmúlt hónapokban szokatlanul nagy terjedelemben foglalkozott a monetáris politikával, mindennapos beszédtémává vált a Magyar Nemzeti Bank (MNB), illetve a kormány felelőssége, a kívánatos költségvetési avagy árfolyam-politika. December elején a kormány hallgatólagos támogatásával előbb Széles Gábor, a jelentős exportérdekeltségekkel rendelkező iparmágnás szólította fel lemondásra a jegybank elnökét, majd némi késéssel a másik tábor is erőre kapott, és 164 közéleti személyiség, köztük Dolly (előadóművész), Mendelényi Zoárdné vagy éppen Mészöly Kálmán követelte, hogy "el a kezekkel a nemzeti bank elnökétől, le a pénzrontással!" (Magyar Nemzet, 2003. január 22.)

A spekulációs támadást követő rendkívül alacsony kamatok megzavarták a pénzpiacokat, majd az MNB kénytelen volt feladni inflációs céljait. Az eseményeket értékelve sokan kérdezik: ki a felelős a (vélt vagy valós) kudarcokért? Itt arra kívánjuk felhívni a figyelmet, hogy a kérdést nehéz egyértelműen megválaszolni a jelenlegi körülmények között: a monetáris politikát körülvevő intézmények és szabályok olyan döntési helyzetekbe kényszerítik a szereplőket, amelyek kizárják a hatékonyabb cselekvés lehetőségét. Két alapvető gócpontra mutatunk rá: 1. a jegybanki cél meghatározásának a módja; 2. a jegybank céljai és eszközei közötti feszültség.



>> Mekkora legyen az infláció?



A gazdaságpolitika végső célja a társadalmi jólét egyre magasabb szintjének elérése, a lehető legkisebb áldozat vállalása mellett. Ehhez a monetáris politika kétféleképpen járulhat hozzá: egyrészt segítheti az infláció hosszú távon optimális szintjének elérését, másrészt mérsékelheti a termelés rövid távú ingadozásait. Hosszú távon a monetáris politika elhanyagolható közvetlen hatással bír a gazdasági növekedésre, míg a magas és változékony infláció visszafogja azt. Ugyanakkor arról, hogy a monetáris politika miként képes ténylegesen befolyásolni az infláció rövid távú alakulását, igen kevés tudható.

A magasabb és így rendszerint változékonyabb inflációnak számos közvetlen társadalmi előnye és hátránya is lehet, ezek egyensúlya jelöli ki az optimális inflációt. Bár a számszerűsítés meglehetősen sok bizonytalanságot hordoz magában, a létező eredmények azt mutatják, hogy az optimális inflációs ráta valahol 0 és 3 százalék között lehet a fejlett, 2 és 5 százalék között a felzárkózó országokban. Amennyiben az inflációs cél politikai folyamat eredményeképpen határozódik meg, az ideális inflációs rátát ugyanakkor úgy is lehet értelmezni, mint az általános áremelkedésnek az állampolgárok által kívánatosnak tartott ütemét, amely természetesen országonként eltérhet. A gazdaságpolitika irányítói mindkét esetben komoly dilemmával néznek szembe az infláció optimális szintjének megállapításakor. Az erős valuta, a magas rövid távú kamatok, illetve a mindezekkel vélhetően együtt járó alacsony infláció önmagukban nyilván senkit nem zavarnak, sőt. Az infláció csökkentése azonban rövid távon elvesző munkahelyekkel, vagyis a mindenkori kormány számára politikai veszéllyel járhat.



>> A monetáris politika eszközei



A monetáris politika talán legfontosabb eszköze az alapkamat megállapítása, amivel a jegybank befolyásolhatja a piaci kamatokat is. Azonban míg a kamatok változásának a reálgazdaságra gyakorolt rövid távú, a vártnak megfelelő irányú és nagyságú hatását számos elemzés támasztja alá, addig a kamatnak az árakra, illetve az inflációra gyakorolt tényleges befolyása valójában jóval kétségesebb.

A dezinflációnak egy másik, a kamatnál közvetettebb módon, ugyanakkor egy kis, nyitott gazdaságban nagyobb biztonsággal érvényesülő eszköze a hazai valuta árfolyama: az erősebb árfolyam az importált, illetve az ezekkel versenyző, hazai gyártású termékek árának csökkenésén keresztül lassítja az általános áremelkedés ütemét. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy minél többet erősödik az árfolyam, illetve minél stabilabb ez az erősödés, annál inkább mérséklődik az infláció. Természetesen az árfolyam-politika sem csodaszer. Az árfolyamalapú dezinfláció elsődleges problémája az, hogy míg a jegybank többé-kevésbé szabadon képes a kamatokat alakítani, feltéve, hogy nem interveniál, azaz közvetlenül nem lép fel valutát vevő vagy eladó szereplőként a piacon, az árfolyam "finomhangolását" már korántsem képes ilyen pontossággal elvégezni. A másik gyenge pont, hogy azok a termékárak, amelyekre közvetlen módon kevéssé hat az árfolyam változása - ilyen például a legtöbb szolgáltatás ára - nem biztos, hogy követik a valutaárfolyamra érzékeny árak csökkenését.



>> Az inflációs célkövetés rendszere



A fenti, a monetáris politika hatókörére vonatkozó alapvetésnek következménye az a hit, hogy a hosszú távú (alacsony infláció, ezen keresztül magas és stabil gazdasági növekedés) és a rövid távú (tompított ciklikus ingadozások) társadalmi célok együttesének teljesülését leginkább az ún. inflációs célkövetési rendszer szolgálhatja. A kormánytól független jegybanknak itt egyetlen feladata van: minden rendelkezésre álló eszközzel biztosítania kell az egy-két évre előre megállapított inflációs cél elérését. A szisztematikusan, kiszámítható módon, azaz hitelesen működő monetáris politika egyszerre képes kezelni az inflációra leselkedő két legfontosabb veszélyforrást: egyrészt alacsonyan tartja a gazdasági szereplők által várt inflációt, másrészt korlátozza a demokratikus politikai rendszer által indukált, rövidlátó gazdaságpolitikai szándékokat. A rendszer alapvető elemei az inflációs mérőszám, az évente egy alkalommal kijelölt inflációs cél számszerű értéke, az elsődleges eszközök megjelölése, a célok és tervek rendszeres és átlátható kommunikálása és a felelősségi határok meghatározása a célok kijelölésében és azok betartásában. Mivel a rendszer hatékonysága arányos a kijelölt cél hitelességével, az alkotóelemek megválasztását egyetlen szempont vezeti; az, hogy a vállalatok és a lakosság a lehető legnagyobb mértékben bízzanak a kijelölt cél elérésében.



>> Jegybanki függetlenség



A jegybanki függetlenség az 1980-as években kibontakozó, a monetáris politika hitelességét középpontba állító közgazdasági elmélet terméke. Az elgondolás kiindulópontja az, hogy a mindenkori kormányzat érdekelt abban, hogy a tényleges infláció meghaladja a lakosság által vártat, ezért képtelen hiteles módon elköteleznie magát a társadalmilag kívánatos inflációs szint elérése és fenntartása mellett. A vállalatok az ígértnél magasabb inflációt várnak, e szerint állapítják meg az árakat, illetve a béreket, így az infláció valójában a megemelt várakozásokkal megegyező, ezeket utólag beteljesítő mértékű lesz. Az inflációs áldozatért cserébe nem jár növekvő termelés vagy alacsonyabb munkanélküliség, összességében mindenki rosszul jár. Ez a gazdaságpolitika ún. időbeli inkonzisztencia problémája.

A tanulság az, hogy az infláció kézben tartását érdemes később nehezen megváltoztatható módon olyan intézmény hatáskörébe utalni, amelynek nem áll érdekében a vállalkozások becsapása, vagyis az infláció növelése a várakozásokat meghaladó mértékben. A kormánytól független jegybank nagy szolgálatot tehet a társadalom számára: az infláció optimális szintje elérhetővé válik, a reálgazdasági áldozatok csökkennek.

Ha mindez így van, egy demokratikus politikai rendszerben mégis miért jelent gondot az, hogy a jegybank önállóan állapítja meg célját? A célfüggetlen jegybank a közösség érdekében fellépve önálló véleményt alakít ki az optimális inflációs rátáról, majd kijelöli az ebből következő inflációs célt. A társadalmi érdekek ezen részének képviseletével azonban, definíció szerint, a jegybank politikai szerepet is magára vállal, ami csökkentheti a monetáris politika hitelességét, így gyengítheti az inflációs célkövetési rendszer hatékonyságát. A célok eléréséhez használt eszközeit szabadon megválasztó, vagyis eszközfüggetlen jegybank ezzel szemben nem jelöl ki önálló célt, csupán érvényesíti a választóknak a közvetett, a törvényhozó, illetve a végrehajtó hatalom által megformált akaratát. Ha mégis vita alakul ki a nyilvános és egyértelmű módon megállapított cél körül, a jegybank hitelességének teljes megőrzése mellett válaszolhatja kritikusainak: mi tesszük a törvény által megszabott dolgainkat; esetleg kérdezzék meg a kormányt, miért adott nekünk ilyen inflációs célt korábban.

Mi következik mindebből? Először is, demokráciában a társadalmi célok, köztük az inflációs cél meghatározása az állampolgárok által választott képviselők feladata és felelőssége, nem köztisztviselőké, bármennyire is felvilágosultak is legyenek. A jegybank célfüggetlensége ennyiben ellentétes a demokratikus politikai rendszer alapvető elveivel. A kijelölt inflációs célok végrehajtását ezzel szemben kifejezetten kívánatos - és ez a jegybanki függetlenség igazi tartalma - a politikai motivációktól mentesen tevékenykedő, a kormánytól intézményesen is függetlenített közhivatalnokokra bízni, ők ugyanis nem érdekeltek az előre megválasztott inflációs cél utólagos eltérítésében.

-->