A stabilitás hamis ígérete és tanulságai

Raffarinnek igaza van. Kemény megszorításokkal járna, ha Franciaország betartaná a paktum előírásait. Az igazságot azonban a gazdaságpolitikáról folyó vitában ritkán értékelik. Néhány éve Alan Blindert - a Federal Reserve akkori alelnökét - kis híján "megnyúzták", mert kimondta: a monetáris politika alakításánál nem csak az inflációt, a munkanélküliséget is figyelembe kell venni, mert a kettő között kölcsönhatás van. Jegybanki vezetőknek vannak további tételeik is, amelyeket nem illik megkérdőjelezni, hacsak valaki nem akarja, hogy száműzzék azok szűk köréből, akikről feltételezik: tudják, miként működik a világ.

Az alábbiakban lássunk néhány ilyen "axiómát".

A független jegybank elengedhetetlen az egészséges makrogazdasági politikához. Ezzel szemben az igazság: az országok, amelyeknek nincs független jegybankjuk - például India -, ugyanolyan sikerrel tartják kordában az inflációt, mint az államok, ahol van ilyen intézmény. Oroszország független jegybanki vezetőjét, Viktor Gerascsenkót évekig nem lehetett elmozdítani, jóllehet az inflációt és a korrupciót is megtűrte. Még általánosabban fogalmazva: kevés a bizonyíték arra, hogy a független jegybankkal bíró országok gazdasága gyorsabban növekszik, vagy a bérek magasabbak, tehát valós értelemben jobb teljesítményt nyújtanak.

Ha az infláció elindul, egyre gyorsabban növekszik, és a folyamat csak nagy veszteségek árán fordítható vissza. Az igazság: nincs bizonyíték az infláció szükségszerű gyorsulására, vagy arra, hogy a visszafordításának az ára (például a munkanélküliség felszökése formájában) nagyobb lenne, mint az infláció előnyei (például a munkanélküliség alacsony szintre szorítása).

Az infláció hátrányos a növekedés és a termelékenység szempontjából. Az igazság: bizonyos - a jelenlegi európai és amerikai rátát meghaladó - plafon alatt nincs bizonyíték az infláció jelentősebb káros hatására. Ellenkezőleg - amint a Nobel-díjas George Akerlof és kollégái kimutatták -: az infláció túl alacsony szintje veszélyeztetheti a növekedést, és a hasznos infláció küszöbértéke magasabb a nagy horderejű strukturális reformokat végrehajtó országokban, például a posztkommunista átalakításon áteső államokban.

Ha egy gazdaságot visszaesés fenyeget, expanzív fiskális politikát kell folytatni. A visszaesés során az adóbevételek csökkennek, ezért az államadósságot növelni kell. Ezzel szemben az EU stabilitási paktuma - az általános értelmezés szerint - azt követeli, hogy visszaesés idején emeljék az adókat (ez recesszió idején különösen nehéz), vagy csökkentsék a kiadásokat. Bármelyiket választják is, az ilyen gazdaságpolitika csak mélyíti a válságot. A stabilitási paktumba valójában egy automatikus gazdasági destabilizátor van beépítve. Az EU-nak automatikus stabilizátorokat kellene alkalmaznia, azaz olyan gazdaságpolitikát, amely visszaesés idején élénkíti a gazdaságot.

Az Egyesült Államok - enyhébb formában - hasonló problémával áll szemben. Amerika 50 államának többségében alkotmánykiegészítés írja elő a költségvetés kiegyensúlyozását. Ha az adóbevételek a visszaesés miatt csökkennek, az államoknak mérsékelniük kell a kiadásaikat, miáltal fokozzák Amerika, sőt az egész világ hanyatlását. Ilyen esetekben a szövetségi államnak kellene az adókiesés terheit magára vállalnia, mert nem az államok okozták a lassulást. Ehelyett a Bush-kormányzat a gazdagoknak kedvező adócsökkentésekkel nyomult, amelyeknek nem volt gazdaságösztönző hatásuk.

Európa számára a lecke világos. Újra kell definiálni a stabilitási paktumot, és a deficitet a strukturális követelményekhez, illetve a teljes foglalkoztatottsághoz kell igazítani. Hosszú távon a kormányoknak egyensúlyban kell tartaniuk a költségvetést, tehát a jó gazdasági években felhalmozott többlettel kell kompenzálni a gyenge évek deficitjét.

Ha azonban ezzel szemben valaki azt mondja, hogy a gazdasági visszaesés idején is tartani

kell önkényesen meghatározott egyensúlyi pozíciót, akkor azzal mindent megtagad abból, amit a közgazdaságtanról az utóbbi hetven évben meg kellett tanulnunk. Egyúttal pedig dolgozók millióinak jólétét veszélyezteti, akik elveszítik állásukat.

A stabilitási paktumnak van egy további tanulsága is. Ha a múlt problémáinak kezelésére szolgáló intézményi előírásokat kőbe véssük, azzal biztos receptet állítunk össze a jövőbeni bukáshoz. Amerikában a 90-es évek során a Clinton-kormányzat küzdött a republikánusok azon törekvése ellen, hogy a költségvetés kiegyensúlyozását rögzítsék az alkotmány egy kiegészítésében. A demokraták akkor azzal érveltek, hogy visszaesés esetén a kormánynak rendelkeznie kell a deficitképzés rugalmasságával. Van-e bármi okunk azt hinni, hogy a túlzott gazdaságpolitikai rugalmatlanság jobban működik Európában?



Copyright: Project Syndicate