Inflációs célt - de hogyan?

Az inflációs célkövetés rendszere alapvetően sikertörténet, ma világszerte, Nagy-Britanniától Új-Zélandon keresztül Csehországig, számos országban alkalmazzák. A nemzetközi tapasztalatok is motiválhatták a magyar jegybankot akkor, amikor 2001 májusában az árfolyamsáv tavaszi kiszélesítését követően, az Orbán-kormánnyal egyetértésben úgy döntött, hogy ezt a rendszert választja a monetáris politika kereteként a Gazdasági és Monetáris Unióhoz (GMU) történő csatlakozásig.



>> Inflációs célkövetésről



Az inflációs célkövetés rendszerét követő országok idevonatkozó szabályozásával összhangban az MNB közleménye így szól: "Az inflációs célkövetés olyan monetáris politikai keretrendszer, melyben a jegybank nyilvánosan deklarált inflációs cél teljesítésére törekszik. ? Az inflációs prognózis inflációs céltól való eltérésére a jegybank a monetáris politika lazításával, illetve szigorításával reagál, amelyet elsősorban irányadó kamatának változtatásával valósít meg."

A mai helyzet megértéséhez először tekintsünk vissza az elmúlt két évre, és röviden vegyük sorra, hogyan alakultak ki az inflációs célok. 2001 nyarán az MNB és az Orbán-kormány által közösen elfogadott célok kijelölésekor a jegybanki érvelés arra épült, hogy az euró 2007-es bevezetése (vagyis a részvétel a GMU-ban) megköveteli, hogy 2004-re 3 százalékra csökkenjen az infláció. Ehhez tanácsos 2002-ben 4,5, 2003-ban pedig 3,5 százalékra leszorítani a pénzromlás mértékét. Az érveket az előző kormányzat elfogadta, és megszülettek az első inflációs célok. 2002 nyarán azonban az új kormány szembesült a gyengülő európai konjunktúrával és azokkal a részben vélt, részben valós gondokkal, melyeket az erős hazai valuta okozott. Az új pénzügyminiszter nyilatkozataiban egyre inkább azt hangsúlyozta, hogy 5-5,5 százalék körüli pénzromlást tart 2003 végére elfogadhatónak - szemben a jegybanki 3,5 š 1 százalékos céllal. Tárgyalások kezdődtek a PM és az MNB között, amelyek eredményeképpen az a kompromisszum született, hogy a maximálisan elfogadható infláció a korábbi jegybanki cél felső határa, azaz 4,5 százalék legyen. Járai Zsigmond elfogadta a módosítást és kijelentette, hogy "egy évvel később lesz árstabilitás Magyarországon, mint korábban tervezte". 2002 augusztusában a kormány ez utóbbi számokat felhasználva nyújtotta be aztán az Európai Bizottságnak a középtávú gazdaságpolitikai stratégiát ismertető dokumentumot. A legutóbbi változást a jegybanki inflációs célban a januári spekulációs támadás jelentette, amit követően az MNB céljai feladására kényszerült. Az új célok ma még nem tisztázottak.

Az inflációs célkövetési rendszer magyar változata számos tekintetben követi a nemzetközi, ezen belül is az angol gyakorlatot, ám néhány fontos elemében, így a monetáris politika célját meghatározó szabályok rögzítésében, mégis eltér ezektől. A probléma gyökere abban rejlik, hogy a jegybanktörvény túl általánosan fogalmazza meg a függetlenség tartalmát, hallgat arról, hogy ki és miként határozza meg az inflációs célt, illetve nem választja ketté a cél és eszközfüggetlenség fogalmát. Az eszközfüggetlenség, mint azt az első részben tárgyaltuk, szükséges ahhoz, hogy a jegybank hitelesen, tehát hatékonyan lássa el feladatát, az árstabilitás elérését. A gyakorlatban azonban az MNB gyakran célfüggetlen módon viselkedik: az árstabilitásnak megfelelő infláció mértékéről önálló állásponttal bír. A 2002-es cél teljesüléséről szóló közlemény például így fogalmaz: "Az MNB célul tűzte ki, hogy 2003 decemberére 4,5 százalék alá, 2004 decemberére 3,5 š1 százalékra csökkenjen az infláció üteme." Ugyanakkor az új kormány sem állt ki a kijelölt inflációs cél mellett, leginkább mintegy beletörődve elfogadta azt. A kormánnyal történő együttműködést demonstrálandó a jegybanki megnyilatkozások mégis gyakran hivatkoznak az előcsatlakozási dokumentumra. Ez az egyébként igen fontos szöveg létezik, ám annak tartalmát néhány száz emberen kívül aligha ismeri bárki is az országban, így alkalmatlan arra, hogy a kormány és a jegybank közös célját megjelenítse. Egyéb intézkedései (például nagymértékű közalkalmazotti béremelések) pedig kifejezetten más prioritásokról tanúskodtak.



>> Mi itt a probléma?



A kormány és a jegybank közötti elhúzódó konfliktus csökkenti az inflációs cél hitelességét, ami sokkal inkább akadályozza az infláció csökkenését, mint például a rövid távú kamatok csekély mértékű változása. A konfrontáció, csakúgy, mint a döntések előtti kommunikáció zavarossága kikezdi a jegybanki hitelességet, aláássa az inflációs célkövetési rendszer hatékonyságát, azaz növeli a dezinfláció költségeit. Önálló politikai ambíciók híján nemcsak szükségtelen, hanem kifejezetten ártalmas, ha a jegybank az alacsony infláció mint társadalmi érdek védelmezőjeként lép fel, mivel önmagát könnyen a politikai viták középpontjába sodorhatja. A jegybanki vezetésnek el kell kerülnie az optimális infláció számszerű értékére vonatkozó vitát, bármennyire is hisz igazában, egyúttal kezdeményeznie kell, hogy a jegybank és a kormány között szülessen nyilvános és ellenőrizhető szerződés az inflációs célról, illetve, ideális esetben, hogy a kormány jelölje ki a jegybank által elérendő inflációs célt. Az így előre kitűzött célt a jegybanknak minden rendelkezésre álló eszközzel el kell érnie ezután, függetlenül az általa eredetileg ideálisnak tartott törekvéstől. Ebben az értelemben vitatható az az állítás, hogy "költségvetési túlköltekezés esetén nincsen jó monetáris politika". Ha a kormány határozza meg az inflációs célt, még ebben az esetben is létezik "jó" monetáris politika. Ez pedig az, amelyik minden rendelkezésére álló eszközzel betartja a célt.

Az utóbbi hónapok monetáris politikával kapcsolatos vitái nemcsak intézményi, hanem személyi, illetve politikai jellegű körülményekre is visszavezethetőek. Járai Zsigmond a Fidesz - MPP pénzügyminisztereként működött, és ebben a minőségében egyrészt politikai nyomást gyakorolt a bank előző (a mai kormányhoz közel álló) vezetésére, másrészt, funkciójából adódóan is, aktívan részt vállalt a mindenkori kormány és ellenzék közötti napi politikai küzdelmekben.

Úgy véljük, a kormányok és a jegybank is hibáztak akkor, amikor olyan monetáris rendszert honosítottak meg, majd tartottak fenn Magyarországon, amely ködössé teszi az inflációs cél meghatározásának a módját, és értelmezhetetlenné az inflációs cél teljesülésére vonatkozó felelősséget. A jelenlegi keretek között a jegybank érdemi tevékenysége körüli viták nehezen rendszerezhetővé és elhúzódóvá válnak, ez pedig hozzájárul a monetáris céllal kapcsolatos bizonytalanság növekedéséhez, a kitűzött cél hitelességének csökkenéséhez, végső soron az inflációs célkövetésen alapuló rendszer legfontosabb elemének ellehetetlenüléséhez.





>> Célok és eszközök



Ha a monetáris politika több céllal (infláció és árfolyam), mint eszközzel (kamat) rendelkezik, a célok feloldhatatlan konfliktusba kerülhetnek egymással: ezt példázzák az elmúlt hónapok magyarországi eseményei. 2002 novemberében a magyar irányadó kamat 9,5 százalékon állt, szemben az európai 3,25 és az amerikai 1,25 százalékkal. A jegybanki indoklás szerint a magas kamat szükséges volt az erős árfolyam fenntartásához. A piaci szereplők számára ugyanakkor igen csábítónak mutatkozott a 6-7 százalék kamatprémium egy olyan országban, amely rövid időn belül az Európai Unió tagja lesz. Az infláció elleni harc és a valutapiaci realitás itt szembekerült egymással.

Az MNB 2002-ben az inflációs célok fontosságát hangsúlyozta, amelynek eléréséhez egyre erősebb árfolyamot tartott szükségesnek. A befektetők egy idő után úgy vélték, csak a sávon kívüli árfolyam mellett teljesülhet az inflációs cél, tehát a sávot előbb-utóbb vagy eltolják, vagy megszüntetik. Mindeközben a jegybank elnöke hol az árfolyamsáv eltolásáról, hol annak megvédéséről beszélt. Amikor már elég sokan gondolták úgy, hogy a sáveltolás kikényszeríthető, megindult a támadás.

A spekuláció végül elhalt, a kamatcsökkentési hullámot azonban az előre meghirdetett, a korábbiakban (helyesen) abszolutizált inflációs cél feladása követte. A támadás igazi költségét így a dezinflációs politika hitelességvesztesége jelentette.

Egy kis és nyitott gazdaságban a monetáris politika inflációs és árfolyamcéljai középtávon öszszeütközésbe kerülhetnek egymással. A döntéshozóknak választaniuk kell a célok között. Magyarország esetében a döntés természetesen jelentős mértékben annak is a függvénye, hogy a kormány mikor kíván az GMU-hoz csatlakozni, 2007-ben, vagy később.





>> Hogyan tovább?



A GMU-hoz történő, várhatóan valamikor 2007 után bekövetkező csatlakozásig az inflációs célkövetés rendszere tűnik a leghatékonyabb keretnek a magyar monetáris politika számára. Az elmúlt időszak eseményei ugyanakkor megmutatták, hogy a pillanatnyilag érvényben lévő rendszer kiigazításra szorul kinyilvánított céljának, az infláció elleni küzdelemnek a hatékony képviselete érdekében. Két alapvető, egymással összefüggő probléma indokolja a rendszer részleteinek újragondolását. 1. Nem világos, hogy ki és hogyan határozza meg az inflációs célt. 2. Az eszközök számához képest túl sok a cél, és a célok menedzselése kétséges összefüggésekre épül. Javaslataink a következők:

1. Rögzíteni kell, hogy a törvényhozó, illetve a végrehajtó hatalom hogyan, milyen gyakran és mennyi idővel előre állapítja meg az inflációs célt. A célt jóval átláthatóbb módon szükséges megjelölni, például a jegybank és a kormány által kötött nyilvános, részletes, utólag is ellenőrizhető megállapodás, esetleg kormány- vagy parlamenti határozat formájában. A törvény ugyanakkor kötelezze a jegybankot a cél teljesítésére, illetve a céltól történő eltérés nyilvános magyarázatára. Ennek megfelelően legyen szankcionálható a jegybank legfelső menedzsmentje, ha nem tud elfogadható magyarázatot adni a céltól való esetleges eltérésre.

2. Az átláthatóság megköveteli, hogy a jegybank pénzpolitikai irányító szervének, a monetáris tanácsnak a döntései teljes mértékben nyilvánosak legyenek. Néhány héttel a tanács ülése után nyilvánosságra kell hozni annak jegyzőkönyvét, amelyből kiderül, ki, hogyan és miért szavazott.

3. A kormánynak el kell döntenie, mikor kíván a GMU-hoz csatlakozni. Ha fontosnak tartja az euró korai bevezetését, el kell köteleznie magát az alacsony inflációt kitűző gazdaságpolitika mellett. Ha az euró későbbi bevezetése is megfelel, akkor a magasabb inflációs célok is elfogadhatóak, ezt azonban, a kapcsolódó intézményi feltételekkel együtt, a kormánynak fel kell vállalnia.

4. Folyamatos hazai relatív termelékenységjavulás mellett a monetáris rendszer változatlanul hagyása de facto a valutaárfolyamnak egy nagyon szűk sávon belül történő tartását célzó politikát jelenthet csak. Szabad nemzetközi tőkeáramlás esetén ez a rendszer védtelen az ismétlődő spekulatív támadásokkal szemben, ami csökkenti a dezinflációs politika hatékonyságát. Ha az inflációs cél valóban elsődleges fontosságú, és véleményünk szerint az, akkor nem lehet explicit árfolyamcél a GMU-t megelőző ún. ERM II. árfolyamrendszerbe történő belépést közvetlenül megelőző időkig: dönteni kell az árfolyamrendszer megváltoztatásáról, az explicit árfolyamcél megszüntetéséről.

5. Az inflációs cél veszélyeztetése, akár a bizonytalan elképzeléseken nyugvó árfolyam-politikán, akár a korlátlanul expanzív fiskális politikán keresztül, elfogadhatatlan. A kormánynak és a jegybanknak meg kell próbálnia az eddigieknél jóval összehangoltabban dolgozni.