Kormányátalakítás követheti a jobboldal vereségét

Az európai politikai sajtó egyre kitartóbban találgatja, hogy távozik-e tisztségéből Jean-Pierre Raffarin francia miniszterelnök, s ha igen, ki jön a helyére. Megszokásból Raffarint hibáztatják a kormánypárt vasárnapi kudarcáért, azért, hogy a baloldal ötven százaléknál nagyobb szavazati arányt besöpörve egy kivétellel az összes anyaországi (22-ből 21) regionális tanács irányítását megszerezte.

A regionalizmus viszonylag fiatal intézmény Franciaországban. A gondolatnak alig negyvenéves múltja van, a rendszer Francois Mitterrand elnökségének évei alatt épült ki. A régió afféle középszint az országos és a megyei között. Különös létjogosultsága van ott, ahol a megye inkább képezi le a rendőri közigazgatás szükségleteit, semmint a gazdasági racionalitást szem előtt tartó államháztartásét. A régió követi többnyire a történelmi vidékek határait, de ezeket időnként kiigazíthatja valamilyen ipari vagy agrárkényszer. Ausztriában például nincs szükség külön regio-nalizálásra, ott a mai tartományok - talán egy-két szabályerősítő kivétellel - megfelelnek az életképes földrajzi-gazdasági egység követelményeinek; ellenben Romániában mindenképpen végre kell majd hajtani az átalakítást, annyira elaprózott a megyerendszer. A francia régiók kialakítása a kor parancsának felelt meg, az európai uniós területtervezési, -rendezési szükségletekhez zárkóztatta fel az országot. Más lapra tartozik, hogy minden modern kori szükségszerűsége ellenére sem találta még meg a helyét a francia politikai életben.

Nem becsülném le az elmúlt két vasárnap (a regionális tanácsválasztás első és második fordulója) kimenetelének jelentőségét, de megkockáztatom, hogy a politikai elit eredetileg nem tulajdonított neki túl nagy szerepet. Kormánypárti oldalon szinte bizonyosan nem, s valószínűleg a szocialisták felhőköreiben sem. A választás előtti közvélemény-kutatások a kormánypártok enyhe visszaesését jelezték, ami szinte magától értetődő is volt, tekintve a két évvel ezelőtti földcsuszamlásszerű jobboldali győzelmet. Amikor Jacques Chirac a szavazatok 82 százalékával a második fordulóban másodszor is elnök lett - miután annyira riasztónak tűnt, hogy a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen egyáltalán az Elysée-palota közelébe kerülhet. És amikor az elnökválasztási kísérletébe belebukott addigi kormányfő, Lionel Jospin a parlamenti választáson magával rántotta a mélybe pártját, a szocialistákat is. E jobboldali tarolásnak akkor is meg lett volna most, két évvel később, a legközelebbi urnalátogatás alkalmával a böjtje, ha közben minden a legnagyobb rendben zajlik. De nem úgy zajlott.

Erre a két évre esett az európai kontinentális recesszió, amit különösen a francia és a német gazdaság szenvedett meg. Amelyek nem mellesleg az Európai Unió zászlóshajóinak is minősülnek, s gazdaságuk mélyrepülése nem egyszerűen belügy, hanem folyamatosan terítéken levő, állandó külső, brüsszeli rosszallást, felelősségre vonást kiváltó napirendi pont. Folyamatos defenzíva tárgya a hivatalos Párizs és Berlin számára, amelyek így szinte törvényszerűen találtak egymásra és vigaszra egyfajta saját, önálló külpolitizálásban. Innen nézve a két ország markáns Irak-politikája akár törvényszerűen következhetnék gazdasági rosszullétükből.

A francia választópolgárnak mint munkavállalónak a kedélyét azonban nem a diplomáciai nüanszok borzolták föl, hanem a 9-ről 9,6 százalékra növekvő munkanélküliség, a lassan de biztosan felfelé araszoló infláció, aminek mértéke Magyarországon ugyan boldogságot keltene, de ott mögötte rejtőzik a GDP növekedési ütemének drasztikus csökkenése, majd teljes leállása, a költségvetési hiány EU-méretekben vett elszabadulása, az államadósság és az újraelosztás egészségtelen növekedése. A piacon munkáltatóként fellépő francia választópolgár mindemellett még azt is érzékelni kényszerült, hogy dollárban számítva 16-ról 18-ra emelkedtek az egy órára jutó bérköltségek.

A rossz állampolgári közérzethez hozzájárult még egy - az egész fejlett világra jellemző - tényező: a kiskorúként kezelt kormányzottak kiskorúként való viselkedése, felturbózva felelőtlen népszónokok szociális demagógiája által. A Raffarin-kormány is folytatni kényszerült a nagy elosztórendszereknek az elődje által megkezdett - és más európai országokban is napirenden lévő, s azokban is forró évszakokat gerjesztő - reformjait. Az ősszel fogadta el a korhatár emelésével járó nyugdíjreformot, a napokban zajlott le a tudományos kutatóknak a hivatásuk elleni hivatalos méltánytalanságok miatti tiltakozó sztrájkja. Így történhetett, hogy a választók minden felmérést felülmúló mértékben leckéztették meg a kormányt, de olyan eseményt választottak, amely valójában tét nélküli volt.

Holnap kiderül, hogy Jacques Chirac milyen kormányátalakítást hajt végre, de borítékolni lehet, hogy nem fogja megrendíteni a falakat. Az ötven százalékot meghaladó baloldali többség miatt ugyanakkor mintegy kötelezve van az átalakításra.