Mi lesz a kohéziós politikával?

Szakértők szerint még sohasem feszültek egymásnak anynyira eltökélten homlokegyenest ellenkező nézetek az EU kohéziós politikájának jövőjét illetően, mint most. Bár az elmaradott régiókat felzárkóztatni hivatott kohéziós politika már életre hívása óta visszatérő viták tárgya.

Eddig az EU-büdzsé második legnagyobb tétele volt: az uniós GDP 0,46 százalékát tette ki és 1999-2006 között 213 milliárd euró térítésmentes segélyt jelentett. A jövőre nézve azonban az eddigi megnyilatkozások gyökeresen eltérő irányokba húznak. Míg az Európai Bizottság a következő időszakra szóló pénzügyi terveiben - a versenyképességet támogató forrásokkal együtt - a legjelentősebb tétellé léptetné elő, addig a legbefolyásosabb tagországok egyenesen viszszafejlesztéséről, részleges újranacionalizálásáról jövendölnek.

Tény, hogy a bővítés úgy fogja 20 százalékkal növelni a népességet, hogy csak 5 százaléknyi többletet hoz az uniós GDP-ben. Azaz egy csapásra megnő a támogatásra szorulók tábora, miközben a továbbra sem rózsás gazdasági helyzet éppen, hogy a kiadások viszszafogására szorítana. Ettől mindenki frusztrált. A mai kedvezményezettek félnek, hogy statisztikai alapon elesnek eddigi jelentős forrásoktól. A nettó befizetők a netán nagyobbodó közös torta finanszírozásának terheit akarják már jó előre kivédeni. A csatlakozókat az aggasztja, hogy nekik már csak töredéke juthat annak, amit annak idején némely mai tagállam még megkaphatott. És végül: frusztráltak az EU-intézmények is, mert attól tartanak, hogy alacsonyabb büdzsével veszélybe kerülhet a támogatási alapokra fordított eddigi hányad.

A nettó befizetők egyelőre ragaszkodnak az általuk már tavaly meghúzott plafonhoz: 2007 után az EU-büdzsé ne haladja meg az uniós nemzeti jövedelem egy százalékát, a kohéziós politikát pedig részben építsék le, csak a legszegényebb régiókat finanszírozzák közös alapokból, a többit ki-ki lássa el nemzeti prioritások és források szerint. Másfelől a bizottság február 10-én közzétett javaslatában 1,24 százalékig tolta a költségvetési limitet, és kitüntetett szerepet szánt a felzárkóztatási alapoknak, amelyeknél a Michel Barnier vezette regionális főigazgatóság lényegében az eddigi forrással számol.

Az alapok ügye azért válik könnyen támadási felületté, mert sebezhetővé teszi az örök dilemmát, hogy az impozáns keretszámok csupán a lehetőséget jelentik, de elköltésük attól függ, hogy a jogosultak képesek-e elegendő projektet felsorakoztatni. Az EU-alap nem biztos forrás, miközben a kötelező hányadot be kell fizetni a közös büdzsébe. Ha ugyanezt közvetlenül itthon fordítanánk az adott régiók felemelésére, biztos pénzzé válhatna - véli egy tagországbeli diplomata.

E logika mentén ismételte meg Sven-Olaf Petersson svéd EU-nagykövet is a napokban, hogy a gazdag országoknak saját hatáskörben kellene dönteniük régióik esetleges fejlesztéséről, és a közösségi támogatási alapokat az EU-átlag alatt álló országoknak kéne meghagyni. Ennek megfinanszírozására - érvei szerint - igenis elég az egy százalék.

A támogatási alapok nacionalizálása viszont "vörös posztó" a közösségi dimenzióban gondolkodók számára. Nincs olyan kormány, amelyik 8-10 éves projekteket tervezhetne. Csak a mandátumuk idejére, 3-4 évre költekezhetnek, bár költségvetést például csak 12 hónapra készíthetnek - mutat rá Charles White, a bizottság regionális főigazgatóságának főosztályvezetője. EU-alapokból viszont 10-15 éves, nagy volumenű, nem profitáló projekteket is tető alá lehet hozni. Amihez az egyik spanyol diplomata még hozzátette: Spanyolországban helyi szinteken csak azt követően kezdtek utak, uszodák és szociális intézmények épülni, hogy EU-forrásból finanszírozni tudták.