Látlelet a kutatásról és fejlesztésről

A hazai kutatás és fejlesztés realitásainak bemutatását uniós csatlakozásunk mellett az Európai Unió állam- és kormányfőinek március végi brüsszeli tanácskozása különösen időszerűvé teszi. Ezen - a május 1-jén csatlakozott országok képviselőivel - egyhangúlag megerősítették azt a 2000-ben született lisszaboni határozatot, mely szerint az EU-nak 2010-re a világ vezető tudás alapú gazdaságává kell válnia. Ennek az is feltétele, hogy k+f ráfordításai 2010-re elérjék a GDP 3 százalékát úgy, hogy ennek kétharmadát az üzleti szektor finanszírozza.

A magyarországi k+f helyek száma 1990 és 2002 között 1256-ról 2426-ra nőtt, ami 93 százalékos növekedés. Ezen belül a k+f intézetek és egyéb kutatóhelyek száma gyakorlatilag stagnált, viszont 72 százalékkal nőtt a felsőoktatási k+f helyek száma. A piacgazdasági áttérés kísérőjelenségeként dinamikusan közel a négyszeresére nőtt a vállalkozási k+f helyek száma. A fentiek alapján tehát a k+f intézményrendszerében megnőtt a felsőoktatási és a vállalkozási k+f helyek aránya.

Ám mindezt a tényleges k+f tevékenységre fordított munkaidő alapján számított létszám 35 százalékos csökkenése kísérte. Ezzel a k+f létszámnak az összes foglalkoztatotthoz viszonyított aránya 0,81 százalékról 0,61 százalékra csökkent. A számított létszám főleg a kutatóintézményekben és a vállalkozási k+f helyeken csökkent, mintegy 45 százalékkal.

A közel 30 ezer főnyi tényleges kutatói és fejlesztői létszám háromnegyede költségvetési szervezetnél, intézményben dolgozott, míg az üzleti szférában kevesebb mint az ötöde.

A 10 ezer lakosra jutó k+f személyzet száma alapján Magyarország jelentős lemaradásban van Európa gazdaságilag fejlett országaihoz viszonyítva, Görög- és Lengyelország szintjén áll.

A hazai k+f szektor beruházásainak a gazdálkodószervezetek beruházásaihoz viszonyított aránya a 2000 és 2002 közötti 0,64 százalékról 0,77 százalékra nőtt 2002-ben. Az összes k+f ráfordításnak a GDP-hez viszonyított aránya a 2000. évi 0,82 százalékról 1,01 százalékra nőtt. Összehasonlításként: az EU összes becsült k+f ráfordítása 2002-ben az EU GDP-jének 1,99 százaléka volt, alig nőtt 2001-hez viszonyítva. A 2004-ben csatlakozó országok átlagos GDP-arányos k+f ráfordítása 0,84 százalék volt 2001-ben.

Magyarországon a k+f beruházás/összes beruházás aránya 1990-ben még 1,27, az összes k+f ráfordítás/GDP aránya 1,61 százalék volt. Ezt követően monoton csökkenés következett egészen 1997-98-ig, majd a beruházások és a folyó ráfordítások aránya is nőni kezdett. 2002-ben az 171,5 milliárd forintnyi ráfordításból 27 százalékot a felsőoktatás, 38 százalékot a vállalkozások és 35 százalékot az intézetek és költségvetési kutató-fejlesztő helyek használtak fel. Ugyanakkor az Európai Unióban az üzleti szektor az összes k+f ráfordítás felhasználásából több mint 60 százalékkal részesedik. Már önmagában ez is figyelmeztető jelzés arra, hogy bizony a tudományos kutatások eredményeinek befogadására "hivatott" üzleti szektor ilyen irányú aktivitása igencsak gyenge.

Az állam, a tudományos műhelyek és az üzleti szféra közötti igen gyenge kapcsolatrendszerre jellemző, hogy az állami k+f ráfordításokból mindössze 5,3 százalék jutott az üzleti szféra k+f helyeire; ugyanakkor a költségvetési k+f helyek finanszírozásában a vállalkozási szektor mindösszesen 6,4 százalékban vett részt. Ennél nagyobb - 11,8 százalék - a részesedése a felsőoktatási k+f helyek finanszírozásában. Ezek az adatok a hazai kutatóműhelyek és a vállalkozói szféra meglehetősen erős különállását tükrözik, illetve a hazai k+f piac fejletlenségére hívják fel a figyelmet.

Összességében az egy k+f helyre jutó összes ráfordítás 66,1 millió forint volt 2002-ben, 20 százalékkal több, mint 2001-ben. A ráfordítások a költségvetési szektorban nőttek a legdinamikusabban (44 százalékkal).

Az elmúlt évtizedben jelentős változás következett be a k+f ráfordítások szerkezetében. Míg 1990-ben a ráfordításokból 16,1 százalék jutott az alapkutatásokra, 27,9 százalék az alkalmazott kutatásokra és 56 százalék fejlesztésre, addig 2002-ben már 31 százalék jutott az alap-, 32,3 százalék az alkalmazott kutatásokra, fejlesztési célra pedig csak 36,7 százalék. A kiemelkedően nagy kockázattal párosuló nagy szellemi és anyagi ráfordítást követelő alapkutatások arányának növekedése nem tűnik ésszerű stratégiának. Magyarországon aligha érhető el az a minimális erőforrás-koncentráció, amely sikerrel kecsegtethet, legalábbis a tudományágak többségében. A világ tudományos piacának ebben a szegmensében Magyarország aligha versenyképes.

A nemzetközi tendenciával ellentétben Magyarországon a k+f finanszírozási forrásaiban is csökken a vállalkozói szektor részesedése. Az 1990-ben még 38,8 százalékos arányról 2002-re 29,7 százalékra esett. Az állami költségvetés részesedése az 1990-es 58,6 százalékról 2001-re 53,6 százalékra zsugorodott, majd 2002-ben ismét az 1990 évi arányra szökött fel. A külföldi vagy nemzetközi szervezetek részesedése a finanszírozásban az 1990. évi mintegy 1 százalékról 2001-re 9,2 százalékra, majd 2002-ben 10,4 százalékra nőtt.

A k+f témák száma a kutatói-fejlesztői létszám jelentős csökkenése ellenére, meglehetős stabilitást mutatott az elmúlt tizenkét esztendőben, évente 22 ezer körül mozgott. A 100 kutatóra és fejlesztőre (teljes munkaidő-egyenértékben) jutó, munkában lévő kutatási téma és kísérleti fejlesztési feladat száma az 1990-es 128-ról 2002-re 149-re nőtt, azaz egy témára egynél kevesebb kutató, illetve fejlesztő jutott.

A vállalkozási k+f szektor közel 61 milliárd forintnyi összes ráfordításából 63 százalékkal részesednek a vállalkozási k+f helyek 10 százalékát képviselő, s az összes vállalkozási k+f létszám (kutatók és fejlesztők) 50 százalékával rendelkező, 500 főnél többet foglalkoztató kutató-fejlesztő helyek, vagyis a nagy gazdasági társaságok, amelyeknek többsége külföldi vagy magyar és külföldi tulajdonban van.

Ha az országban működő vállalkozások közül csak a 142 ezer (2002. évi adat) jogi személyiségű társas vállalkozást vesszük figyelembe, akkor is szomorúan kell megállapítanunk, hogy a vállalkozói szektor egészében szinte elhanyagolható tényező a k+f a maga 670 kutató-fejlesztő helyével. Nem sokkal kedvezőbb a kép, ha a kört a feldolgozóipar 81 ezer vállalkozására szűkítjük. Alighanem ennek is szerepe van abban, hogy Magyarországon nincs igazában olyan keresleti szívóhatás, amely a hivatásos kutatóhelyeket arra késztetné és ösztönözné, hogy tudományos eredményeiket technológiaéretté fejlesszék.

A hazai vállalkozási szektor k+f intenzitásának jellemzésére közelítően jellemző adat (2001. év) a szektor hozzáadott értékéhez viszonyított 0,6 százalékos k+f ráfordításarány. Az OECD idézett jelentése szerint a megfelelő arány az EU átlagában 1,8, az OECD átlagában 2,3 százalék.

A k+f tevékenység eredményességének, illetve valamely ország innovációs képességének - távolról sem tökéletes - tükre a bejelentett találmányok és a megadott szabadalmak száma. E szám 1990 után drámaian esett. Ennek feltehetően a legnagyobb szabadalmi aktivitású gyógyszeriparban gyakorolt, úgynevezett eljárásszabadalmak számának visszaszorulása az oka. A magyar gyógyszeripar a rendszerváltozás előtt így kerülte meg a termékszabadalmaztatási korlátokat.

Bár 2002-ben már dinamikusan - 28 százalékkal - nőtt a bejelentett találmányok és 14 százalékkal a megadott szabadalmak száma, ezek 100 kutatóra és fejlesztőre vetített aránya igen kicsi. Az ezer lakosra jutó szabadalmak 26 országra kiterjedő OECD-rangsorban Magyarország a 23. helyet foglalta el 1999-ben.

Szembetűnő a teljesítménybeli különbség a (teljes munkaidős) k+f létszám 34 és az összes ráfordítás 35 százalékával rendelkező kutató- és fejlesztőintézeti, és az erőforrások 30, illetve 38 százalékával rendelkező vállalkozási k+f helyei között. Míg az előbbi a bejelentett találmányoknak csak alig több mint a 18, a megadott szabadalmaknak a 17 százalékában részesedett, addig a vállalkozói szektor részesedése 62, illetve 71 százalék. Még nagyobb a teljesítménykülönbség az üzleti és a felsőoktatási szektor között. Aligha vetjük el a sulykot, ha azt állítjuk, hogy a hivatásos kutatóhelyeken folyó tudományos kutatás eredményeinek gazdasági hasznosítására, illetve technológiaéretté fejlesztésére ható indítékok, kényszerek igen gyengék. A tudományos eredményekből csak igen ritkán születik gazdaságilag hasznosítható innováció. Úgy tűnik, sem az erre irányuló gazdasági kényszer, sem az ebben való érdekeltség nem elég erős.

A k+f szektorok szerinti hatékonyságának egyik lehetséges közelítő mutatója az egységnyi összes ráfordításra jutó találmányi bejelentések és megadott szabadalmak száma. Ennek alapján a vállalkozási k+f helyek hatékonysága - a találmányi bejelentések alapján - a kutatóintézetekének több mint a háromszorosa, a felsőoktatási k+f helyekének több mint a kétszerese, a megadott szabadalmak alapján a hatékonyságkülönbség mintegy négyszeres az üzleti szféra javára.

Az arány egybevág azzal a nemzetközi tapasztalattal, amely szerint az országok találmányi aktivitása és a vállalkozási szektornak a k+f-ben való részesedése között jól kimutatható pozitív korreláció van.

A külföldön megadott szabadalmak száma 2002-ben, 2001-hez viszonyítva, több mint 15 százalékkal nőtt (szám szerint 200). A hazai szabadalmak száma 2002-ben 118, ez 11 százalékos növekedés az előző évhez viszonyítva. A külföldön megadott szabadalmak 90 százaléka a vállalkozási k+f helyekhez kapcsolható.

A vállalkozási k+f helyek által tett összesen 283 találmányi bejelentésből 74 bejelentést külföldi tulajdonú, 128 bejelentést magyar és külföldi tulajdonú cégek tették. Az összes megadott 225 szabadalomból 33 külföldi és 123 magyar és külföldi tulajdonú cég volt a címzettje 2002-ben. Az adatok szerint a tisztán magyar tulajdonú cégek innovációs aktivitása (ebből a szempontból!) kifejezetten gyenge.

A sokoldalú statisztikai elemzésből levonható következtetés az, hogy a hazai tudományos lánc leggyengébb láncszeme éppen az a fejlesztési (innovációs) szakasz, amelynek a nemzetközi kutatási-fejlesztési hálóba történő bekapcsolására a kormányzati gazdaságdiplomácia elsősorban törekszik; és ami iránt a leginkább lenne külföldi kereslet. Lenne?!

A statisztikai elemzés lehetőséget kínál néhány, a tudománypolitikát és -szervezést, valamint a kormány innovációs stratégiáját befolyásoló kérdés megfogalmazására:

- Mennyiben helytálló az a közbeszédben (és nem csak ott) elterjedt felfogás, mely szerint Magyarország tudományos nagyhatalom, amelynek tudományos és fejlesztői kapacitása, "szürkeállománya" nemzetközi mércével mérve is jelentős?

- A jelenlegi trendek ismeretében Magyarország képes-e teljesíteni 2010-re azt az Európai Unió által kitűzött célt, hogy a GDP-arányos k+f ráfordítás érje el a 3 százalékot úgy, hogy ennek a kétharmad részét az üzleti szektor finanszírozza?

- A magyar gazdaság innovációs képessége és a k+f-nek a gazdasági versenyképesség javításához való hozzájárulása szempontjából hogyan ítéljük meg a hazai k+f jelenlegi intézményrendszerét, egyebek között a kutatóintézeti és a felsőoktatási hálózatnak az üzleti szférához való viszonyát, valamint az állami finanszírozás kialakult gyakorlatát; egyrészt nem kellene-e a támogatásokat eleve nettósítani, azaz megtisztítani az amúgy is elvonandó adótételektől, másrészt következetesebben érvényesíteni a verseny és az eredményesség valóságos követelményeit?

- Van-e különálló innovációs politika, vagy a gazdaságpolitika egészének ilyen irányultságúnak kellene lennie?

- A kutató-fejlesztő helyek átlagos mérete (a k+f helyekre jutó létszám és ráfordítás alapján) megfelel-e a hatékonyság követelményét kielégítő kritikus "tömegnek"?

- A jelenlegi rendszer menynyiben alkalmas kutatási és innovációs prioritások meghatározására és az ezekre történő erőforrás-koncentrációra? Az erőteljesen diszciplína- (tudományági) orientációjú finanszírozást nem kellene-e célorientáltabbá tenni?

- Az alap- és alkalmazott kutatási témák számának és arányának növekedése, s a k+f ráfordításából való növekvő részesedése, s ezzel egyidejűleg a fejlesztési célú témák és ráfordítások részesedésének a csökkenése összhangban van-e a rendelkezésre álló erőforrásokkal és a gazdaságpolitikai prioritásokkal?

- Hogyan értékelendő a magyar k+f nyitottsága, a nemzetközi k+f hálóba való integráltsága a külföldi és/vagy nemzetközi szervezetek kutatásban, fejlesztésben és a finanszírozásban való részvétele alapján?

- A k+f tevékenységet felölelő adatgyűjtés és statisztikai rendszer összhangban van-e a tudomány- és technológiafejlesztési politika megalapozásához szükséges információigénnyel, továbbá a nemzetközi szervezetek innovációs adatgyűjtési követelményeivel?

A statisztikai elemzés a k+f tevékenység áttekintésének csak az egyik metszete. Tekintettel arra, hogy a tevékenység magasan kvalifikált munkát, jelentős szellemi koncentrációt és teljes azonosulást követel, a k+f-nek mint folyamatnak a leírása motivációs, szociológiai, magatartáselméleti-módszertani, mobilitási, kockázatmérlegelési, tőkevonzó képességi és más oldalról is történhet. A statisztika makroszinten rögzíti a tényeket, bemutatja a vizsgált területen érvényesülő dinamikát, trend(ek)et, és szerény keretek között lehetőséget kínál komparatív elemzésre. Ugyanakkor a statisztika sok mindent el is rejt. Mindenekelőtt a k+f tevékenység folyamatainak sokszínűségét és minőségét. (Lásd még Borsi Balázs, Inzelt Annamária, Pakucs János, Papanek Gábor és Török Ádám írásait.)