Eladósodtunk...
Az utóbbi időben számos adat szerepelt a különböző nyilatkozatokban a magyar gazdaság eladósodottsági állapotáról, érdemes hát egy kicsit áttekinteni, hogy milyen mutatókról is van szó, illetve hogyan is állunk valójában.
Az első megkülönböztetési lehetőség, hogy a nemzetgazdaság szereplőivel szemben fennálló külföldi követeléseket csökkentsük-e a kötelezettségekkel (nettó adósságállomány), vagy sem (bruttó adósságállomány). Ilyen tipikus, szóba jöhető vagyonelemek a magánszektor devizamegtakarításai és a devizatartalék. A forint alapú hazai követeléseknek ennél kisebb a súlyuk.
Az év közepén a nemzetgazdaság bruttó adósságállománya csaknem 65 milliárd eurót tett ki, nettó megközelítésben a külfölddel szemben fennálló kötelezettségeink értéke 31 milliárd euró felett volt.
További érdekes kérdés, hogy a kötelezettségeink forintban vagy külföldi devizában állnak-e fenn. Ismert: forintadósság esetén jellemzően magasabb a kamat, hiszen a külföldiek árfolyam-kockázati felárát is tartalmazza. Éppen ezért néhány szakember a devizában történő eladósodás mellett érvel, ugyanakkor ezt a gondolatot a közgazdászok többsége elutasítja. A külföldi valutára szóló kötelezettségeink esetében ugyanis a hazai szereplő vállalja az árfolyamkockázatot, márpedig sokan (főként a lakossági szektor) nem tud védekezni az ilyen kockázatokkal szemben.
Jelenleg a nemzetgazdaság külfölddel szembeni bruttó adósságának kétharmada devizában áll fenn. Az ebből fakadó kockázatokat némileg csökkenthetik a devizakövetelések, de a nettó állománynak is több mint felét teszik ki a külföldi pénznemben jegyzett kötelezettségek.
A nemzetgazdaságot alkotó szektorokat érdemes különválasztva is vizsgálni. Az államra és a magánszektorra (vállalatok és háztartások) eltérő eladósodási minták jellemzők. Az állam például hiába halmozott fel jelentős devizaadósságot, ezzel kapcsolatban egyelőre nem vállal komoly árfolyamkockázatot, mert egy esetleges árfolyamgyengülés hatására létrejött átértékelődési veszteségét kompenzálhatja a devizakövetelésein bekövetkező ellenkező irányú változás. Ezt jelzi, hogy az állam nettó devizapozíciója nulla közeli. (Ám a kamatkiadások és -bevételek egyenlegét tekintve az állam sem járna jól egy árfolyamgyengüléssel.)
Sokkal kedvezőtlenebb helyzetben van a magánszektor. Az ábrákból látható, hogy a vállalatoknak és a háztartásoknak öszszességében nincs olyan mennyiségű devizakövetelése, amennyi az árfolyamkockázat ellen automatikusan védelmet nyújtana. Figyelembe véve, hogy a háztartások utóbbi időben tapasztalható látványos eladósodásában mennyire domináns szerepet játszanak a devizahitelek, megállapítható, hogy egy esetleges árfolyamgyengülés éppen azokat érintené leginkább, akiknek egyéb lehetőségeik is korlátozottak egy ilyen hatás kedvezőtlen következményeinek kezelésére.
Amennyiben a nemzetgazdaságot nem egy homogén egységnek fogjuk fel, érdemes figyelembe venni a hazai szektorok egymás közötti finanszírozási pozícióit is. Ekkor ugyanis világossá válik, miért is jelent nagy gondot a költségvetés magas hiánya, növekvő adóssága. A pénzügyi számlák statisztikáiból például kiderül, hogy a magánszektoron belül a háztartások nem túl magas megtakarítási hajlandósága az elmúlt egy évben fedezni tudta volna a vállalatok külső forrásbevonási igényét. Vagyis egyensúlyi költségvetés esetén gyakorlatilag a nemzetgazdaság egésze nem tartott volna igényt külső forrásbevonásra, az eladósodási folyamat megállt volna, a folyó fizetési mérleg pedig akár kisebb szufficitet is mutathatott volna. (MI)
