Európának vége?

A hanyatló Európa! Az elmúlt év egyik leggyakrabban hangoztatott szlogenje. Való igaz, a sokat emlegetett mutatók tényleg csúnyán elmaradnak a világátlagtól. Szinte mindenben: gazdasági növekedésben, az egy főre jutó GDP-ben, a kutatásra-fejlesztésre fordított kiadásban, a termelékenységben. Lehet, hogy valóban hanyatlik minden? Nagyon sok kérdés támad mindebből. Most, így év végén, talán elégedjünk meg kettővel. Az egyik, hogy vajon tekinthető-e mindez – miként az főként angolszász földön alapvetésnek számít – az „EU hibájának”? A másik: hogy valóban (csak) hanyatlást sugallnak-e ezek az adatok?
Az elsőre nyugodtan lehet egy elég határozott nemet mondani. Gazdaságpolitikai tekintetben ugyanis az EU-nak mint olyannak nincsenek jogosítványai. Így aztán számon kérni sem nagyon lehet rajta semmit. Olyan csapdáról van szó, amelynek lényege, hogy a tagországok ugyan „EU-sként” tűznek ki nagy ívű gazdaságpolitikai célokat, de utána mindenki hazamegy, és a tényleges végrehajtáshoz nem marad hátra Brüsszelben semmilyen uniós apparátus, hanem minden azon múlik, hogy az egyes kormányok otthon mit tesznek a vállalások érdekében. S mivel a „lisszaboni célok” hosszú távú (politikai, gazdasági) befektetést igényelnének, választások viszont gyakrabban vannak, ezért a könnyebb elhajlás általában az utóbbinak való behódolás felé visz. (Akad kivétel is: például Gerhard Schröder előző német kancellár. Aki legalább megpróbált valamennyit megvalósítani. Rá is ment a kancellársága.)
Szóval a gazdasági projekt tényleges tartalmát tekintve nem EU-, hanem nemzetállamok által uniós szinten (is) kinyilvánított nemzetgazdasági projekt. Más kérdés, hogy végre nem hajtása viszont azonnal az EU „fejére száll” – erre a liszszaboni szégyentörténet a legjellemzőbb.
A másik – nehezebb – kérdés az adatok üzenetére vonatkozik. Való igaz, hogy a világpiacon a feljövő versenytársak (különösen a harmadik világbeliek) nagyságrendekkel jobb mutatókkal körözik le a „hanyatló” Európát. De miért is jobbak ezek a mutatók? Közhelyszerűek a példák: hogyan is lehetne jobb a gazdasági növekedés Németországban akkor, amikor ott egy átlagmunkás évi hathetes szabadságra jogosult, míg japán, kínai vagy brazil kollégái évi 50-52 hetet termelnek?! Miként akarja a francia munkás beelőzni a produkált új érték mennyiségében a távol-keleti meg dél-amerikai versenytársait heti 35-38 órás munkaidőben, amikor az utóbbiak 48 órát (ha ugyan nem ennél is jóval többet!) dolgoznak hetente egész éven át? Lehet-e érdemi nemzeti költségvetésihiány-csökkentésben reménykedni Európában addig, amíg ennek nagy része csupa olyan improduktív tételből tevődik össze, mint a luxusszolgáltatást kínáló szociális és orvosi ellátás (ázsiai vagy dél-amerikai léptékkel nézve), a környezet- és fogyasztóvédelmi intézkedés vagy – igen, ebben az összehasonlításban szintén kiemelkedő – nyugdíjalap?
Pusztán matematikai alapon a válasz persze nemleges. De vajon „hanyatlást” fejez-e ki mindez? És az tekintendő-e a követendő példának, ahol „olcsón” termel a nemzetgazdaság, mert alig van mögötte állami gondoskodás? Ahol milliók élnek hajlék nélkül vagy nyomortanyákon, és milliók pusztulnak el megfelelő orvosi ellátás híján? Ahol az emberiség egésze számára nélkülözhetetlen őserdőket égetnek fel „gazdasági megfontolások” miatt?
Mindez persze a világpiacon közvetlenül nem jelenik meg, csupán a „versenyképesebb áron” kínált termék. De akik úgy vélik, hogy pusztán az utóbbi megmérettetés fényében Európa immár „lejtőre került”, azok gyaníthatóan nem gondoltak végig mindent. Például azt, hogy a történelem tanulságai szerint az általános fejlődési tendencia végül sohasem az „olcsó állam” felé való lefelé nivellálásban rejlik, hanem idővel a feljövő versenytársak is rákényszerülnek a drágább életfeltételek általánosabbá tételére.
Ami persze nem mond ellent annak, hogy a szüntelen fejlesztésre mindeközben Európában is törekedni kell. De azért az említett összevetésben önostorozásra sincs ok. Egyelőre.